Három éve halt meg Iris Murdoch angol író és filozófus, de az életéből készült Iris című film már Magyarországra is elért. Mit bizonyít ez a tény? Azt, hogy Iris Murdoch népszerű volt? Hogy szerették az angolok? Hogy élete egy kész regény volt? Hogy szabadság és intellektus dolgában megérdemel minden figyelmet? Meglehet, meglehet. Csakhogy mindez nem derül ki a filmből. Egyetlen dolog világos: Iris Murdoch betegsége. Az addig energikus, szellemileg friss, folyamatosan dolgozó írónőnél a kilencvenes évek közepén Alzheimer-kórt diagnosztizáltak orvosai, amely lassan, kíméletlenül végzett vele. Huszonhat regény, filozófiai munkák, tanítás, néhány dráma után a teljes szellemi összeomlás ördögi büntetés. Nyilván ez az irdatlan dráma inspirálta Richard Eyre rendezőt a film leforgatására. Csakhogy Eyre minden érzékenysége és jóravaló empátiája ellenére sem volt képes erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy megértse és megmutassa egy ember életét, és a rá lecsapó betegség természetét. Így aztán az Iris hamisítatlan szépelgő film lett, amely még az angol filmek szokásos precizitását is nélkülözi. A film egyetlen igazi erénye, hogy kíváncsivá teszi a nézőt. Milyen ember is volt Iris Murdoch? Milyenek a regényei? És hogy valóban olyan szabad, vonzó és bölcs nő volt, ahogy azt a filmben látjuk? Mindezeken túl a néző még elmereng egy keveset a brutális Alzheimer-kóron. Végül is nem kevés ez, de hát egy mozifilmtől jó esetben többet várunk, mint a Spektrum Tv egy-egy anyagától. Hogy mit is? Tényeken túl kérdéseket és állításokat az életünkről. A felfoghatatlan és felfogható dolgok rendszerét: kétségbeesést, vigaszt, őrjöngő indulatokat, kételyt, nagy pofáncsapásokat és finom megnyugtatásokat. Ehhez képest Richard Eyre filmje nagyon szerény eredményekkel elégedett meg. Elkészült egy film már-már legendás színészekkel, Judi Denchcsel, Kate Winslettel, a kevéssé ismert, de zseniális Jim Broadbenttel, de igazán nem jött létre semmi. Legalábbis nem sok minden. Eyre finoman összevágta a múltat és a jelent, így egyszer Kate Winsletet látjuk, amint nagyszerűen alakítja a fiatal Iris Murdochot, máskor Judi Denchet, amint meglehetősen modorosan, úgymond teljes színészi vértezetben tárja elénk a betegség felé haladó, és abban teljesen elmerülő írónőt. Nem volt persze könnyű dolga a rendezőnek. Életrajzi filmet forgatni mindig keserves dolog: hűség a tények felé és hűtlenség a saját értelmezés érdekében tépik ketté ilyenkor az embert. Eyre a lehető legönállótlanabb módozatot választotta. Nagyjából elmesélte Murdoch életét, kellő érzelmességgel az általa fontosnak vélt pontokon. Látjuk a fiatal Irist elbűvölően okosnak és szárnyalónak, látjuk irodalomtudós férjét fiatalon esetlennek és lenyűgözően bumfordinak, és megmutatja az emlékezetét vesztett, szétesett idős Irist és tehetetlenül szenvedő férjét. Mindennek ellenére az Iris mégis eseménytelen film. A történések ugyanis alig elegendők valamire. Hiányzik belőle az elszánt és kiérlelt gondolat a sorsról, és hiányzik az érzelmek mozgása. Pedig el lehet képzelni, mi zajlik két ember életében a boldogság, az összecsiszolódó szerelem, a szellemi dúskálás, a fiatalság, az öregség és a betegség idején. Richard Eyre nem nagyon képzelgett. Illesztett, szerelt, csavarozott, dekorált.
