Régóta foglalkoztatja az emberiséget, hogy a szerelem vajon mi. A szerelem három évig tart rendezője, Frédéric Beigbeder saját regényéből írta a forgatókönyvet is, úgyhogy a jelek szerint őt nagyon gyötri a kérdés.
Tájkép csata után
A cím alapján azt hihetnénk, hogy egy szerelem megszületésének, életének, agóniájának és elhalálozásának három évét követhetjük nyomon az előttünk álló száz percben, ám ezt a történetet az alkotó már a főcímben lepergeti. A film valójában az irodalomkritikus Marc (Gaspard Proust) válást követő agóniáját és az ebből merítkező könyve születését mutatja be, valamint legfőképpen azt, hogy hősünk miként szeret bele egy bájos, ámde férjezett nőbe, Alice-be (Louise Bourgoin), aki ráadásul az unokatestvére felesége. Megtudhatjuk továbbá, hogy mi módon áll a korábbi kiábrándulás szülte regény váratlan sikere Marc és Alice kapcsolatának útjába, és hogy vajon az átéltek hatására a férfi felülvizsgálja-e teóriáját, miszerint egy szerelem legfeljebb három évig tarthat, tehát eleve halálra ítéltetett.
[img id=405032 instance=1 align=left img]Szférák vs. kémia
A szerelem élettartamát illetően a szélsőséges vélemények egyik végpontján az örök szerelem eszméjét találjuk, a másikon az olyan elméleteket, melyek szerint a hormonok nagyjából három év után visszavonulót fújnak, ezáltal pedig az érzelmek is elpárolognak. A kérdésben mindenki vérmérséklete és saját tapasztalatai alapján foglal állást, az író-rendező-forgatókönyvíró Frédéric Beigbeder pedig minden bizonnyal maga is átélt egy (több?) komoly csalódást, mielőtt papírra vetette a film alapanyagául szolgáló sorokat. A gyógyíthatatlan romantikusoknak sem kell azonban a címtől megriadva messze elkerülniük eme alkotást, hiszen Frédéric – és ezáltal Marc is – megkérdőjelezi saját sommás ítéletét. Talán csak azok a kapcsolatok nem élik túl a nevezetes időtartamot, amiket nem egymáshoz illő párok kötöttek?
Je ne regrette rien
Beigbeder filmje hamisítatlan francia szókimondással, bohókás humorral és könnyedséggel tálalja a nem is olyan egyszerű kérdéseket, a végső válaszokat pedig bölcsen nyitva hagyja, döntse el mindenki maga, mi is az igazság. A narrációs megoldás, hogy a főhős időről időre kibeszél a nézőhöz és így kommentálja az eseményeket, néha ugyan kissé erőltetett, de összességében véve nem zavaró, sőt még egyfajta szeleburdi bájt is kölcsönöz a történetnek. A filmes pályafutását csak most kezdő Gaspard Proust igazán jó választás volt a főszerepre: szánalmas és rokonszenves egyszerre, tetejébe pedig még vicces is. Louise Bourgoin a végzet asszonyaként szintén meggyőző: nagyon is hihető, hogy a kedvéért egy férfi feladja a félszegségét és a csalódásból táplálkozó életfilozófiáját egyaránt.
Kinek ajánljuk?
- A francia hangulat szerelmeseinek.
- Akik azt vallják, hogy minden jó, ha jó a vége.
- Akik nehéz kérdések felvetése kapcsán is szeretnek szórakozni.
Kinek nem?
- Akik a címben feltüntetett teória bizonyítását várják.
- Akiket idegesít, ha a szereplő kimagyaráz a filmből.
- Akik szerint a franciák jó dolgukban foglalkoznak ilyen hülyeségekkel.
7/10
