Szomorú vagy sem, de ami egykor Tar Sándor prózájának erejét és költészetét adta, ma jobbára közhelyesen hangzik. Tudjuk jól: Kelet-Európa az örök keserv, az örök vesztesek birodalma, ahol mállik, szakad minden, akkor is, amikor épp úgy tűnik, hogy végre jó irányba fordulnának a dolgok. S hogy mosolyogni is lehet ezen, ebben áll a hely varázslata. Ám sem a varázslat, sem a közhely igazából nem a tartalma miatt válik azzá, hanem attól, hogy ki használja, és főként hogyan. A legelhasználtabb mondat is felragyoghat, ha a helyére kerül. Stefan Arsenijevic rendező tudja ezt, s elvileg mindent megtenne, hogy ezt a kelet-európai szerelmi drámát, szelíd mosolyú tragédiát a helyén kezeljük.
Sokáig úgy tűnik, minden eszköze megvan hozzá. Jó az atmoszférateremtő képessége, bár ez nem is olyan nehéz: a lakótelep, a házak között megbújó bódék, amelyekben reménytelen emberek reménytelenül árulják a portékájukat, önmagáért beszél. Szürke vegyül itt szürkével, és ahová csak nézünk, kisiklott életek. Aki nem akar reggel öngyilkos lenni, az talán már nem is él. Elváltak, szenilisek, középszerűek. De az életet könnyebbé tevő tárgyak se jobbak: megbolondul a szolárium, rossz a videolejátszó, és a reptéri mágneses kapu is felmondja a szolgálatot. Egy ilyen környezetben talán a szerelem az egyetlen, igazi bűn: olyan luxus, amelyet senki sem engedhet meg magának.
Mert igazán senkit sem lehet komolyan venni. Milutint (Feda Stojanovic), a világ legközépszerűbb gengszterét, aki talán azért lett keresztapa, mert semmi más nem jutott az eszébe, Anicát (Anica Dobra), a helyi maffia könyvelőjévé lett orosztanárnőt, a konkurenciát, akik éppoly szánalmasak, mint amilyennek mutatják magukat. Van akinek a halál, van akinek egy utazás jelentené a megváltást. Egyedül a gyerekképű Stanislav (Vuk Kostic) lóg ki a sorból, akinél őszintébb tekintetű pénzbehajtót még nem hordott hátán a vászon. Ő gondoskodik mindenkiről, tartja egyben ezt a széteső világot. Fizet, hogy az anyja, a megöregedett díva felléphessen a helyi kocsmában, miközben ő maga is énekel és bűvészkedik, ami egy kicsit már sok, de ez nem az ő hibája.
Arsenijevic, miközben végig kézben tartja az egyetlen nap történéseire épülő filmet, egy lépéssel mindig többet lép, mint kellene. Épp eggyel több a lakótömb fölött keringő sirály, mint a kitörés fáradhatatlan szimbóluma, eggyel, de talán kettővel is több a boldog-boldogtalan dalolta Besame mucho. Pedig volna épp elég irónia, okos távolságtartás a szerb rendezőben: hosszú ideig afféle kesernyés vígjátéknak tűnik a filmje, amely nem végződhet jól. Az, hogy túl rosszul végződik, inkább a bizonytalanságnak tudható be, mintha félt volna, hogy ha nem hallgat a dramaturgia egyik alapszabályára, ha nem köszön be a túl sokszor megidézett halál, akkor műve túl könnyűnek találtatik. Pedig itt és most épp a fordítottja vallott volna igazi bátorságra. Annak bevallása, hogy itt a halál is csak afféle mumus, amellyel magukat ijesztgetik a másra már nem képes emberek. Épp elég a beteljesülhetetlen szerelem drámája, hogy erőt adjon a filmnek. Így lett volna igazán szomorkás, költőien lemondó. Ehelyett viszont olyan, mint Stanislav egyik trükkje: szép szép, de az illúzió azért még messze van. Bár lehet, hogy épp ettől szerethető.
