Az ausztrál fenegyerek összgiccsművészete Fitzgerald klasszikusát sem hagyja érintetlenül: az elrappelt és megtáncoltatott flapperrománc Luhrmann kezében kortárs ütemekre lüktető, szívet fájdító melodrámává alakul.

Szépek és átkozottak

A nagy Gatsby sikamlós regény: mosolyteli iróniával és spicces jókedvvel festi le a pezsgővel öntözött dzsesszbulikban Charlestont ropó, bágyadt erkölcsű fiatalok életvitelét. De sikamlós azért is, mert a lendületesen megszövegezett, sodró tempóban vezetett cselekmény olyan természetes eleganciával pereg le az olvasók előtt, hogy az hajlamos lehet elmulasztani a Fitzgerald-mű mélyebbre rétegzett finomságait. Persze, lehet nem a forgatókönyvírók a figyelmetlenek, hanem a mozi alaptermészete olyan, hogy ha adaptál, szereti kisimítani az ambivalens jellemeket, s az is tagadhatatlan, hogy a búvópatakszerűen felbukkanó kor- és társadalomkritika kifejtése helyett jobban megtérülő befektetés rózsaszínre mosdatni az eredetileg kritikai felhangokkal megrajzolt szerelmet. Így járt szegény Anna Karenina és jólfésült, de szerénytelenül felszínes ficsúrja, Vronszkij is, valamint az ízléstelen, de jómodorú újgazdag Gatsby és affektálva csacsogó flapper-babája, Daisy is. '74-ben például a porcelánszép Mia Farrow és az aktuális sármőr Robert Redford szentimentális kettőse próbálta meglovagolni a Love Story sikerét a Gatsby alibi-adaptációjával – az amerikai álom korrumpálódásáról, vagy a jazz-korszak élvhajhász dekadenciájáról szóló konzekvenciák pedig elvesztek valahol a millió dolláros díszletek között.

Kötelező táncok

Jogosan kérdezhetnénk: miért is aktuális 2013-ban a majd 100 évvel ezelőtti amerikai társadalmi viszonyok közé ágyazott, a dühöngő húszas évek mára közhellyé csontosodott archetípusaival – szeszcsempész, flapper, arisztokrata, bankár – egy nem túl csavaros szerelmi tragédiát kijátszó történet? Luhrmann, aki már évtizedekkel korábban összebútorozott a posztmodern esztétikával, mindent megtesz, hogy eloszlassa ezeket a kétségeket. Az archaikus dzsesszt elektro-rappel vegyítő, vagy a Charlestont templomi orgonán megszólaltató, ízig-vérig mai soundokból összehegesztett dalbetétek megszokott anakronizmusnak számítanak Luhrmann-nál, amik ugyanakkor a mai néző számára is rögtön átélhetővé teszik a húszas évek fergetegpartijainak élményét. Mikor Luhrmann CGI-vel dúsított, suhanó kameramozgásokkal alázuhan a magát kapatosan riszáló fiatalok embertömegébe, azzal nem csak a direktori kézjegynek számító szenzuális látványorgiát rázza ki rögtön csuklóból, de a két kor között is lazán skiccelt párhuzamot von. A borgőzben szublimált jövő kilátástalansága, a reggelig tartó bulizások végtelensége vagy a gazdasági változások miatt az egyik percről a másikra összedőlő sorsok könnyen átélhetők a mai fiatalok számára is.

A kötelező táncokat és hangulatalapozó bulikat letudva, mondhatni univerzális utakon kanyarog a sztori: a gazdagok világába egy jól megválasztott albérlet következtében betévedő Nick (Tobey Maguire) előbb bankárként, majd kerítőfiúként tengeti a napjait, mikor a szomszédjában extravagáns házibulikat csapó Gatsby (Leonardo DiCaprio) egyszer csak megkéri újdonsült ismerősét, hogy invitálja át magához unokahúgát, Daisyt (Casey Mulligan). A jelenleg egy rasszista, csélcsap arisztokrata, Tom Buchanan (Joel Edgerton) feleségeként unatkozó Daisyvel eleveníti fel Gatsby öt évvel és egy világháborúval azelőtti románcát, miközben Tom egy legatyásodott benzinkutas feleségét, Myrtle-t tankolja a kitartott nőci privát lakosztályán.

Baz Luhrmann bemutatja

Ha csak a történetvázat nézzük, A nagy Gatsby a szerelmi sokszögek keszekusza cselekményvezetését követi, a fordulatokat felhevült vallomások és napvilágra kerülő érzések gördítik előre. Ahhoz viszont, hogy mindebből dráma kerekedjen, hozzá kell toldani a regényhez: Fitzgeraldnál ugyanis a modernista esztétika ellipszisekbe temette a Gatsby-Daisy románc egy nagy szeletét, vagyis az olvasók nem az amúgy felületes és lehetetlen szerelemmel, hanem a történetet narráló Nick szarkazmust sem nélkülöző perspektívájával azonosultak. Hogy akadálymentesen megélhető legyen a történet gerincét adó románc, Luhrmann pozitívabbra veszi a címszereplő figuráját. Nála Gatsby nem annyira öntelt figura, mint a regényben, és több humoros, valamint szívet fájdító glamúrjelenet is jut neki. Luhrmann viszont nem kendőzi el Gatsby szerelmének önző és önáltató oldalát sem: a régmúltat szinte fétisbe hajló megszállottsággal újrateremteni igyekvő Gatsby torz vonzalma csupán birtokolni kívánja szerelmének tárgyát, és egy soha nem létezett állapotot próbál újraélni. A Daisyt egy megfoghatatlan ideálképbe börtönző Gatsby ambivalensre árnyalt portréja nyíltan idézi a filmtörténet híres gengszterrománcait: míg Fitzgerald inkább csak sugallta a szeszcsempész Gatsby illegális tevékenységét (a húszas években nem kellett ezt túlmagyarázni), addig Luhrmann már több epizódot is beilleszt, amikor az eltanult úriemberség finomkodó gesztusai mögül hirtelen megvillan a tőzsdespekuláns gengszter keménykezű oldala is.

Luhrmann nem lúgozza ki a néhol erősen túlcukrozott sztoriból a mélyebb fekvésű tartalmakat sem, viszont nem is gondol túl sokat a témáról: kimért műgonddal pakolja fel a vászonra a fitzgeraldi motívumokat, szimbólumokat és tanulságot, majd meg is elégszik ennyivel. Nem hangsúlyozza túl a címszereplő monumentális, de szemellenzős szenvedélyének múltban, nosztalgiában való megrekedtségét, vagy a narrátor Nick kettős pozícióját (miszerint ő "kint is van, meg bent is" ebben a buliban). A nagy Gatsby ezért sokkal jobban működik Luhrmann-filmként, mint Fitzgerald-adaptációként: a regény főalakjával való összevetésnél ugyanis sokkal izgalmasabb, ahogy Baz művész-alteregót farag a központi férfialakokból. Míg a Moulin Rouge-ban a bohém írópalánta, addig A nagy Gatsby-ben Nick a sztori kibontakozásával párhuzamosan írja is a történetet, így Luhrmann a klasszikus előtti főhajtásként vésheti fel a vászonra Fitzgerald regényének ikonikus mondatait. Ugyanakkor ezzel a gesztussal nem csak a papírízű narráció buktatóját kerüli ki, hanem szabad kezet is ad Nicknek: a narrátor ugyanis olyan mondatokat is beszúr szövegébe, amik nem szerepelnek az eredetiben. Luhrmann persze nem írja át radikálisan a művet, csak saját képére formálja: a betoldott megjegyzések általában a regényben sekélyesnek tetsző karakterek benső motivációját, gondolatait érzékeltetik (például megtudjuk, hogy Daisy száján azért csúsznak ki banális semmiségek, mert "öt évet nem lehet egy mondatban összefoglalni"). Vagyis: a fecsegés a kimondhatatlant takarja el. Hogy Luhrmann mozgásba lendítse a műveiben kérlelhetetlen fátumként működő melodráma gépezetét, némi húst és vért kell raknia az anorexiás karaktervázakra. A hangnem tehát közelebb áll a létező összes mozis műfajt ó-hollywoodi filmeposszá szintetizáló Ausztráliához, mint a hipergiccset idézőjelező és nevetségességig fokozó Moulin Rouge-hoz – A nagy Gatsby komolyan előadott melodráma néhány karikaturisztikusan elrajzolt, komikus betéttel.

A nagy látványtervező

Ha Nickből író, akkor Gatsbyből rendező és látványtervező válik. Daisy ugyanis elámul, hogy Gatsby mindezt – luxuspalotáját, pazar partijait és még önnön identitását is – az ő kedvére és szórakoztatására hozta létre, hogy ez az egész "az ő képzeletéből pattant ki". Gatsby így elismerést kap azért, hogy megtervezte azt a szemkápráztató, túlcifrázott hepajt, ami velős Luhrmann-kézjegyként a film kedélyes, szórakoztató alaphangját is megadja. De Luhrmann azonosulhat Gatsby lehetetlen vágyával is, amellyel a múltba akar visszanyúlni: az ausztrál auteur ugyanis rendre nosztalgikus hangvételű munkákat készít, amelyek Hollywood aranykorának filmtípusait (backstage musical, western, táncos revüfilm, gengszterfilm) gondolják újra és igazítják felstilizált reflektáltságukkal az ezredforduló esztétikájához. Bukásra ítélt főhősével szemben Luhrmann persze sikerrel jár, és a tőle elvárt lazasággal boronálja össze az agyonvágott klipesztétikával színre vitt táncos-zenés epizódokat a némafilmes, sallangmentes direktséggel kivitelezett melodrámával.

Úgyhogy miután az első félóra érzékszerveket elzsongító vizuálgiccsével beédesgette a nézőket barokkosan bódító univerzumába, már nyert ügye van Baznek – olyannyira, hogy még azt is megbocsátjuk neki, hogy A nagy Gatsbyben mást sem csinál, mint önismétel. Miközben az ausztrál fenegyerek megint nagy svunggal kever egymásba miriádnyi színt, divatot, zenét, műfajt és hangnemet, ezúttal semmi újjal nem rukkol elő: A nagy Gatsby, ha úgy tetszik, egy "Moulin Rouge 2", csak itt nem a popzene leghíresebb szerelmes dalaiból összeollózott musicalbetétek, hanem egy alaposabban megvariált, telitalálat soundtrack szól a film alatt, ami egyben aktívan kommentálja is a cselekményt. Akinek kétségei lennének, hogy Luhrmann-nak mi a véleménye a Gatsby-Daisy szerelemről, annak érdemes belefülelni a hangsávon dühöngő dalokba: a siránkozó trombitahangokkal, fülledt basszussal vegyített Love Is The Drug, a U2 melankóliáját rekedtes tombolásba átfordító Love Is Blindness, netán a Muse epikusra ívelt giccsét idéző Young and Beautiful túlburjánzó érzelmességével egyszerre ágyaz meg a melodrámai hatásmechanizmusnak, és kínál kritikai perspektívát a nézőknek.

A nagy Gatsby tökéletes biztonsági játék, ami flottul teljesít ironikus és drámai Fitzgerald-adaptációként, valamint a luhrmanni szórakoztatáseszményt megvalósító attrakciós moziként is. A bravúr most csak abban rejlik, hogy a Rómeó+Júlia eredeti, de sokakat megosztó adaptációja után egy mindenki számára befogadható, élvdús és szellemes átiratot alkotott. Ami ugyan nem eredeti, de talán nem is megosztó – legalábbis a Luhrmann-rajongók körében.