Vadregényes táj, férfi fekete lovon a messzi tengert fürkészi tekintetével. Vajon mire vár? Kedves olvasó, látatlanba ezt nem fogod kitalálni, az első guillotine szállítmányra, mely hóhérral együtt egyenest Franciaországból rendeltetett 1850-ben Saint-Pierre Kanada partján fekvő szigetére, s mely körül az egész film cselekménye forgolódik. Legyen, ne legyen, ha igen, akkor használják-e vagy sem, s ha használják, akkor ki és mire? Szóval halálbüntetés vagy nem halálbüntetés, ez itt a kérdés.
A rendező felvonultat két európai filmsztárt, s felhasznál számos ismert receptúrát, hogy műve, s mondandója megfelelő közvetítéssel kerüljön a nagyközönség elé. Juliette Binoche-t újra a titokzatos hölgy szerepében láthatjuk, kiben keveredik a dosztojevszkiji nőtípus - mely a bűneitől szenvedő férfit feltétlen szeretet és alázat által kívánja megváltani - némi nimfomániás beütéssel (lsd. még hasonló módszert Nyikita Mihalkov utóbbi filmje, a Szibériai borbély gyógyirata szerint). Emir Kusturicát pedig ezúttal meglepő módon színészként, sőt romantikus hősként láthatjuk, aki egy részeg öntudatlanságban elkövetett gyilkosság miatt oly mélyre süllyedt, hogy már csak egy vakmerő nő válthatja meg. Néhány napos elvonókúra után - Madame La-nak, a börtönigazgató feleségének (ő Binoche) köszönhetően - otromba duhajból jófiú lesz, s a börtönudvar apró üvegházában szorgosan locsolja a virágokat. Kusturica éltes, kemény arc, rendkívüli karakter, aki képes volna tekintetével eljátszani mindazt, ami másoknak hosszú monológokkal sem sikerülne. Nem rajta múlik, hogy ellenpontját vesztett, cseppfolyós jóság árad minden tettéből. A film alkotói úgyanis, az általa alakított hős történetéből látványos sikersztorit, majd annak lendületét olcsón kihasználva könnyfakasztó drámát kerekítenek, s a látványosságként kezelt sztárt ollóval igyekeznek hozzábutítani történetük mondandójához.
Mégis meglepődünk, mikor Binoche egyszer csak - a film cselekményében minden következmény nélkül - kijelenti, neki már elege van ebből a jóságból, mert ez már túl jó. És ha hozzávesszük még a film elején azt a tételét, melyet a film mondandójául ábrázolni kíván, hogy ilyenek vagyunk, néha rosszak, néha jók, mindenkiben, még egy gyilkosban is, ott lakozik a jóság, csak hagyni kell előjönni... Inkább azt kívánjuk, bárcsak ne akarna semmit mondani nekünk ez a film, bárcsak ne bölcselkedne, csak szemlélődne a világban, melyet teremtett. Bűn, bűnösség, bűnhődés és jó, jóság, jóságtól szenvedés örök kérdései. A nő, aki azt hiszi, kezébe veheti bárki sorsát, hogy megfelelő irányba terelgesse, összetört játékszerré változtatja az általa szeretettek (vagy saját) életét. Bunuel is ezt a nőt gúnyolta kegyetlenül a Viridiánában. Csak ne festené teli ezeket a mai, nagy romantikus tablókat valami láthatatlan kéz (talán az eladhatóság reményében?) folyton egyértelmű, emberiséghez szóló, könnyfacsaró erkölcsi tanulságokkal, szájba rágott, innen-onnan lopott bölcsességekkel.
A sziget foglya a jó és rossz közötti határvonal elmosásával igyekszik hitelessé válni, de egyensúlyérzékét túl gyorsan elveszíti, s ezt már a tragikus végkifejlet sem tudja helyre billenteni.
