Játszottak már tetőteraszon, főzőiskolában, titkos helyszíneken, de akár a saját lakásunkba is megrendelhetjük őket. Ördög Tamást, a Dollár Papa Gyermekei formáció egyik alapító tagját kérdeztük a társulat működéséről.
2009-ben alapítottátok meg a társulatot Kiss-Végh Emőkével. Milyen célokkal vágtatok bele a munkába?
A célunk pusztán annyi volt, hogy alkotóként is megfogalmazzuk magunkat, ne csak színészként. Azt már a főiskola utolsó évében tudtuk, hogy szeretnénk együtt is dolgozni, bárhogy is alakul. Volt egy Csehov trimeszterünk, Emőkével megcsináltuk a Sirály végét, a nagy Kosztya-Nyina jelenetet egyszerűen és lazán, volt vagy fél óra. Mi nagyon élveztük, a vizsgára természetesen be sem került.
Végül is ez lett a módszerünk alapja. Egy maximálisan színész/ember központú rendszer, ahol minden valóságos. A lélektani-realista színjátszás a leglényegibb eleme az előadásainknak.
Hogy kell elképzelni a gyakorlatban azt, hogy megrendelésre házhoz mentek?
Fél órával korábban érkezünk. Nem rendezünk át semmit. A nézők körben ülnek, elszórva, mi pedig játszunk.
Azt játsszuk, hogy otthon vagyunk. Mindezt pedig Ibsen Hedda Gablerével tesszük. Azt hazudjuk, hogy ez a valóság. Ha igazán jól csináljuk, akkor mindenki elhiszi, még az is, aki tényleg otthon van.
Hogyan inspirálja és mozgatja az előadásaitokat a közönség közelsége?
Nem tudjuk kivonni magunkat a közönség reakciói alól. Ezért is van, hogy az előadásaink hangulata nagyon változó. A Hedda lehet komédia vagy tragédia. Mi nem csinálunk merőben mást, csak a közönség másra fogékony. Rajtuk múlik, hogy milyen gellert kap a történet.
Provokáljátok is a nézőket, vagy rájuk bízzátok, mennyire akarnak közel kerülni?
A terek sajátosságaiból adódóan mindig közel ülnek hozzánk. Mindegy, hogy egy lakásban, a Je Suis Belle showroomjában vagy a Trafóban játszunk. Ez mindenhol azonos. De az előadásaink nem interaktívak, nincsenek megszólítva a nézők, nem kell szerepelni.
Az alapvetés, hogy mindenki jelen van. Mi sem csinálunk úgy, mintha nem tudnánk róluk. Tudjuk, hogy ott vannak, tudjuk, hogy ez egy előadás. Ezzel a helyzettel játszunk.
Milyen mértékben épülnek az előadásaitok az improvizációra?
Szinte egyáltalán nem. Csak sokszor úgy tűnnek, mert szabadabbak a színészek, nem vagyunk gúzsba kötve. A feladatunk színészként „csak” annyi, hogy valóságosak legyünk. Feleslegesnek tartom például a járások, mozgások rögzítését vagy a szó szerinti szövegmondást. Ez nem érdekel. Csak az a fontos, hogy ott és akkor legyen minden.
A Trafóban fut jelenleg a Család-trilógiátok. Mennyiben más egy tágabb értelemben vett kőszínházban játszani, mint egy garzonlakásban, tetőteraszon stb.?
Alapvetően a lakásokban megtapasztalt élményt helyeztük át a Trafó Stúdiójába. Azt gondolom, hogy az élmény valamennyire tud hasonló lenni. Nekünk színészként nehezebb, mert semmink sincs. Neonfények, egy hatalmas tükör, székek. Ennyi. Itt sokkal inkább az emberen van a hangsúly. Semmi más nem tudja elvinni a néző figyelmét. De nem csak a saját produkcióinkban játszunk, szabadúszó színészek vagyunk.
Mi alapján választjátok ki a vendégszínészeket, és hogyan vonjátok be őket az alkotófolyamatba?
Olyan színészeket hívunk, akiket fantasztikusnak tartunk, és akikről tudjuk, hogy maximálisan részesei tudnak lenni a közös munkának. Láng Annamária, Terhes Sándor, Sárosdi Lilla, Urbanovits Krisztina, Erdős Bence és Tóth Máté mind ilyen.
Olyan embereket hívunk be, akikről azt gondoljuk, hogy nem tudnak hibázni. Hogy a színész és a szerep egy nagy találkozás tud lenni. A megszokottól eltérően 3-4 hétig csak ülünk egy asztal körül és elemzünk. Fontos, hogy ezt is mindenki élvezni tudja. Már ez önmagában döntő.
