Lars von Trier filmjein eddig is lehetett nevetni - és most nem a Táncos a sötétbenre gondolok -, bár némi perverz humor szükségeltetett hozzá. A Főfőnököt ehhez képest kicsit nehéz hová tenni. Klasszikus komédia Triertől? Ma már mindent lehet?
Ha szeretném a frappáns átkötéseket azt is mondhatnám, hogy a Főfőnök szerplői se nagyon tudják hová tenni a Főfőnököt. Azt az embert, akit a smucig Ravn (Peter Gantzer) talált ki, mivel nemcsak ki akarja szipolyozni alkalmazottait, hanem még gyáva is ahhoz, hogy ezt önmaga felvállalja. Így aztán létrehozta a Főfőnököt, aki egy igazi szemétláda: megvonja a szabadságot, növeli a munkaidőt, és kirúgja azt, akit nem lehet 150%-on dolgoztatni. De a legszebb az egészben, hogy Ravn, aki a főnök levelezését is folytatta, külön személyiséget adott a főfőnöknek, úgy, hogy minden alkalmazottra a lehető legjobban tudjon hatni.
Az elkerülhetetlen persze bekövetkezik: előbb-utóbb muszáj megjelennie személyesen a gyűlölt elöljárónak. Mondjuk akkor, amikor eladják a céget az izlandiaknak. Ekkor kerül a képbe Svend (Jens Albinus), a többé-kevésbé amatőrszínész, akinek el kell játszania a szerepet. Ravn persze őt is kihasználja, és minden információ nélkül dobja be kínosabbnál kínosabb helyzetekbe. Aztán ahogyan az ál-főfőnök lassan belerázódik a helyzetbe, szép lassan felismeri, hogy mi az igazság Ravnnal, és a maga módján ellene fordul.
A Főfőnökben az a jó, hogy több értelmezési szinten produkál élvezhetőt. Egyrészt, aki a helyzetkomikumon meg a balekoláson szeret röhögni, az tökéletesen elégedett lesz ezzel a 99 perccel. Másrészt azonban ennél jóval többet nyújt. Von Trier ugyanis nem hazudtolja meg önmagát és ismét kapunk jó adag lélekbúvárkodást, szép lassan feltérképezhetjük mindenkinek a szánalmas kis életét és érzelmi mozgatórugóit.
A másik plusz, amit nyújt a film az pedig némi színházelmélet kezdőknek és haladóknak, valami olyasmit, mint amit Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című drámájában láthatunk, azzal a különbséggel, hogy itt egy szereplő keresi önmagát vagy hatféleképpen. Svend ugyanis az egész szerepet azért vállalja el, mert szakmai kihívást lát benne, ebből kifolyólag minduntalan magyarázatokba kezd a modern színházról megbízójának, akit mindez baromira nem érdekel. Pedig a modern színház a végén majdnem a vesztét okozza, szép lassan ugyanis a szerep, amelyet Svend játszik, kilép a fikcióból, a kényszerből improvizálásból, és valósággá válik. A Főfőnök átveszi az irányítást, és leválik létrehozójáról, sőt majdnem kihúzza a lába alól a talajt.
A téma érintőlegesen kapcsolódik von Trier egy korábbi filmjéhez, az Idiótákhoz, ahol már foglalkozott ezzel a kérdéskörrel. Nem véletlen, hogy a színészek közel fele megegyezik a két alkotásban. Azóta azonban sokat változott a világ és a dogma. A kamerával való kaszálás külsősége hál' Istennek már a múlté, a lélektani érdeklődés azonban megmaradt, és ez a két fejlemény csak javára vált a mozgalomnak. Trierről pedig végre végképp kiderül az, amit már valójában minden moziba járó sejtett, hogy igenis jó humorérzéke van. Azt például, hogy a dánok és az izlandiak között micsoda kibékíthetetlen etnikai feszültség húzódik, és hogy ez ennyire vicces tud lenni, soha nem gondoltam volna.
