John Malkovich kitűnő színész, egyike az élő legnagyobbaknak. A filmvásznon mindenképpen, de a hírek szerint az amerikai színpadokon is sikert arat, gyakran tűnik fel a kis New Yorki off-off-Broadway színházak környékén, vagy éppen Chicagóban, ami ugye nem jellemző a hollywoodi sztárok nagy részére. Tisztelet a kivételnek, de nagy részük megelégszik csillagászati gázsijuk minél nagyobb őrültségekre költésével, nemhogy abba a zajos és elviselhetetlen nagyvárosba utazzon a célzattal, hogy valamilyen kicsi, poros színházban lépjen fel néhány sznob értelmiségi örömére. John Malkovich veszi a fáradtságot, hiszen művész, ez a dolga.
Sajnos, energiái azonban túlnőnek a színészi hivatáson: eléri őt is a végzet, a nagy színészekre jellemző kór, úgy gondolja, itt az ideje a rendezői debütálásnak. Pedig túl sok biztató példa nem lebeghet szemei előtt, talán fel is lehetne állítani a képletet, miszerint minél nagyobb színészegyéniség adja rendezésre a fejét, annál biztosabb a bukás. A kisszámú kivétel (pl. Clint Eastwood, Sean Penn) erősíti e szabályt, bár ők is elsősorban szakmai sikereket arattak, a közönség kegyei egyelőre elérhetetlennek bizonyulnak. Mi tagadás, John Malkovich számára is. Bár esetében a szakmai elismerés sem biztos, ugyanis első filmrendezése elég gyengére sikeredett.
Típushibák sorát követi el, pedig minden bizonnyal jól előkészített mindent. A forgatókönyv Nicholas Shakespeare világhírű - bár tudomásom szerint nálunk még meg nem jelentetett - regénye alapján készült, amely meglehetősen aktuális témát, a terrorizmust boncolgatja. A regény, és így a film is Peruban játszódik, és egy rendőr harcát írja le, hogyan fogja el a rettegett Fényes Ösvény maoista terrorszervezet vezetőjét, miközben legfőbb bizalmasa (szerelme?) szintén a szervezet elkötelezettje.
Az izgalmas történet szakít a mostanság uralkodó sátáni terroristavezér-képpel, Ezequiel filozófiaprofesszor, táncol, eszik, alszik, mint minden rendes ember, tőlük csupán a céljai, és az ahhoz vezető út brutalitása különböztetik meg.
Rejas, a rendőr (Javier Bardem Oscar-jelölt higgadt alakítása) támaszát Yolandában (Laura Morante) leli meg, nem sejtve, ki lakik a nő fölött. Egyszóval, a terrorizmus nem a Sátán műve, követői nem földöntúli lények, hozzánk hasonló emberek, csak (esetleg) más célokkal, más eszközökkel, mint mi. A harc pedig épp ezért lehetséges, és épp ezért nehéz is. Nem szólunk a témát színesítendő a sajátos dél-amerikai politikai képződményről, a katonai juntákról, a kábítószerkartellekről, az indián őslakosságot érő hátrányos megkülönböztetésekről, ennyiből is érzékelni lehet a téma súlyát.
E súllyal John Malkovich nem bírt, a téma nagysága, összetettsége bizony kifogott rajta. Ide-oda kapkod, fontos, vagy annak tűnő részeken átsiklik, míg lényegtelen szálakat hosszadalmasan boncolgat. Néha, ki tudja milyen ötlettől vezérelve "bunkó rendőr"-kliséket vet be, hogy aztán melankolikus balett-betétekkel traktáljon. Néha kommandósok csapnak le erre, meg arra, de hogy miért, azt sajnos nem Malkovichtől tudjuk meg, hanem régen olvasott újsághírek emlékeiből áll össze valami. Ez a valami azonban filmnek nem jó. Annyira független, egyéni, szuverén akar lenni, hogy nem lesz semmilyen se.
Botrányokról szólnak a híradások, miszerint a Brit Cenzori Hivatal (van ilyen!) kivágásra ítélt bizonyos csirkerobbantós jeleneteket, aminek persze Malkovich nem tett eleget, ez gyenge marketingfogásnak tűnik csupán, a filmet látva. Jelzem, van kutyarobbantásos is, bemutatandó a terrorizmus széles arzenálját. Kutyára rögzítsd az időzített robbanószerkezetet, aztán küld be a kocsmába... A hatás nem marad el. Vagy megpróbálhatod a kishúgoddal ugyanezt. Ezek azonban rövid snittek, és egyébként se jók, a film hosszú, lagymatag, keszekusza és érthetetlen. Úgy néznék egy jó filmet már, mondjuk John Malkovich főszereplésével, amelyet Oscar díjak erdeje jutalmaz, de a rendező valaki más legyen. Mindegy ki. Akárki. Csak ne Malkovich.
