Milyen sokat nyavalyogtunk mi is annak idején, ha túl sok volt a házi feladat, vagy korán csörgött az ébresztő az iskola miatt. Pedig nekünk nem is kellett vadállatok elől menekülve menetelnünk 18 kilométert reggelente, hogy beérjünk a suliba.
Nem úgy, mint Jacksonnak, a 13 éves kenyai kisfiúnak, aki minden áldott reggel kézen fogja kishúgát, hogy együtt vágjanak neki az iskolába vezető többórás útnak. Nem egyedi eset azonban az övék: a marokkói Atlasz-hegységben Zahira és barátnői sétálnak 22 kilométert minden hétfőn egyheti felszereléssel a hátukon; a patagóniai (argentin) hegyvidékből Carlos és húga ereszkednek alá nap mint nap lóháton, hogy néhány nyeregben töltött óra után beléphessenek az iskolába; Indiában pedig a kerekes székes Samuelt tolják keresztül homokon, sáron és kisebb tavakon fiatalabb testvérei reggelente, hogy 15 kilométer után iskolapadba ülhessenek.
Peremvidékek, Isten háta mögötti helyek lakói ezek a gyerekek, akiknek az iskolába járás miatt vállalt mindennapi küzdelmeikről és tudásszomjukról forgatott díjnyertes dokumentumfilmet Pascal Plisson. A francia Oscarként is emlegetett César-díj elnyeréséhez azonban kevés lett volna, ha csupán a címbeli eseményt, vagyis néhány sétáló gyerek útját láthatnánk szűk másfél órán keresztül.
Az Utam az iskolába nagy erénye, hogy miközben – kicsit didaktikusan, gyermekek számára is roppant érthetően – hangsúlyozza a tanulás fontosságát, ami egyben egy jobb sors jövőbeli reményét is nyújtja a gyerekeknek, tömören bemutat négy, egymástól nagyban eltérő kultúrát. Mindegyik történetben megjelennek ugyanis azok a kissé talán sztereotíp, ám kétségkívül jellegzetes jegyek, melyek az egyes népek szokásairól és hitvilágáról tanúskodnak. A kenyai sztyeppén élő család feje valamiféle varázsláshoz hasonlító áldással engedi útjukra gyermekeit; a muzulmán világban elképzelhetetlen, hogy a férfiak ne dobjanak félre mindent imaidőben, hogy akár útközben, a semmi közepén fohászkodjanak leterített szőnyegeiken, stb.
Ha mindez nem lenne elég, bónuszként még elképesztően gyönyörű felvételeket is kapunk a gyerekek számára oly sok veszélyt rejtő tájakról. A monumentális hegyek láttán egy pillanatra meg is feledkezünk arról, hogy Zahirának és Carlosnak elég csupán egyetlen rossz lépés, és máris a végeláthatatlan mélységbe zuhannak; Jacksonék vidékén pedig nem árt tudatosítanunk, hogy az ott kószáló elefánt- és egyéb vadállatcsordák bizony cseppet sem veszélytelenek, ha nem egy állatkerti kerítésen keresztül szemléljük őket.
Mindeközben persze rendszeresen emlékeztet minket a rendező, hogy miért is vállalják ezek a gyerekek a mindennapos rizikót: a tudás megszerzéséért, aminek köszönhetően később orvos, agrármérnök vagy épp repülőgép-pilóta lehet belőlük. Ezeket a szakmákat ők maguk említik a film zárójelenetében, amikor a jövőjükről beszélnek. Amellett, hogy valahol irigylésre méltó ez a fajta tudatosság a 11-13 év közötti főhősök részéről (pláne, ha azt vesszük, hogy kis hazánkban sokan még érettségi után sem tudják, „mik lesznek, ha nagyok lesznek”), meg kell említenünk azt is, hogy ez a képsor a film egyetlen beszélőfejes jelenete.
Az Utam az iskolába többi részében ugyanis kamerába beszélő emberek helyett párhuzamos történeteket látunk narratív módon elmesélve, remek arányérzékkel összevágva. Pascal Plisson tehát jól láthatóan megtanulta az iskolában, hogyan kell történetet mesélni, és szerencsére a hosszú utat is vállalta, hogy mindezt bemutathassa nekünk.
Értékelés: 8/10
