A kaporszakállú és bús ábrázatú szélmalomharcos lovaghoz, Don Quijote-hoz hasonlatosan Pedro Almodóvar is La Mancha szülötte, de nem csak születési helyük azonos e két spanyolban. Don Quijote ugyan valószínűleg Cervantes képzeletében élt csak, ám figurája az idők folyamán oly közismertté vált, hogy nyugodtan valóságos személynek fogadhatjuk el őt éppúgy, mint korunk meghatározó spanyol filmesét, Almodóvárt. Mindketten a szerelem harcosai. De míg a lovag a romantikus hevület állapotában még a szélmalmokkal (vagy sárkányokkal, gaz keresztes lovagokkal) is harcra kél az ő Dulcíneája védelmében, addig Almodóvar hasonlóan szívós harcot visel közízlés megváltoztatása érdekében.
Franco, a fasisztoid diktátor haláláig Spanyolországban közel olyan sivár, korlátok közé zárt szellemi világ uralkodott, mint nálunk, 56-ig, vagy tán azon túl is. A besúgókkal megerősített rendőrség brutális terrorja a közterületeken, a jezsuita túlsúlyú katolikus egyház pedig a polgárok fejében igyekezett rendet tartani, hatékonyan. Az elfojtások azonban a diktátor halálával vulkanikusan szakadtak fel, hagyománytisztelő polgárok szavaival úgy is fogalmazhatnánk: elszabadult a pokol. Ez a pokol azonban Almodóvar és társai számára mennyország volt, de legalábbis az élet egy másfajta típusú élvezetének a paradicsoma. Almodóvar az élharcosa azóta is a homoszexualitás, a meleg párkapcsolatok széleskörű elfogadtatásának, a kokain legalizációjáról már letett, de filmjei a mai napig kiáltványok a nemi, vallási és szexuális sokszínűség védelmében. Kemény harc ez liberálisabb hagyományú országokban is, nemhogy a konzervatív és katolikus Spanyolországban.
Ezek figyelembevételével talán meglepő, hogy Pedro Almodóvar sikeres filmrendező, szerte a világon díjak tucatjait nyerte el, beleértve az Oscart is, de hazájában is, éppen e cikk témájául szolgáló 1986-ban készült A vágy törvénye című alkotással egyenesen a spanyol kultúra éllovasává lépett elő. Pedig a többi, szinte kivétel nélkül kultikussá vált Almodóvar-filmhez hasonlóan ez se egyszerű darab. Pablo, a rendező alteregójaként sikeres filmrendező, masszív kokainista, az alkoholt se veti meg, és fiatal fiúkból is kedvére válogathat. Testvére, Tina, Tinonak született, csak átoperáltatta magát, most tobzódik vadonatúj nőiességében. Velük él Pablo isten tudja honnan szerzett tinilánya, aki a szadomazo-képregények világába mélyed el legszívesebben, az ő nem szokványos családjukba repül bele Antonio, és fordít fel mindent fenekestül. Kokettál Pabloval, majd némi vonakodás után el is csábítja őt, majd szakítanak. Féltékenységében Antonio megöli Pablo fő rajongóját, Juant, majd elcsábítja a férfiből nővé vált Tinát, miközben a dolgok után száguldó Pablo a kórházi ágyon fekszik csontját törve.
Így ezt olvasva borzalmas szappanoperának tűnhet ez a film, ám Almodóvar tehetségének köszönhetően nem lesz az. Melodrámának melodráma, de azt tudja mindenki, aki látott már Almodóvar-filmet, a rendező különösképpen vonzódik e műfajhoz. A latin temperamentum amúgy is eléggé hajlamos a melodrámára, ezt azonban Almodóvar megfejeli még jó adag frivol humorral, meghökkentő nézőpontok alkalmazásával, hiteles történetmeséléssel. Ez a viszonylag korai mű az egyik legjobb az eddigi Almodovar-filmek közül. Mintaszerű és példamutató az a szenvtelen precizitás, ahogyan ábrázolja két férfi párkapcsolatát, mentesen a kétértelmű célzások buktatóitól, mentesen túlzásoktól és karikírozástól. Ritkán látni a filmvásznon ennyire természetesen viselkedő meleg párokat, és ritkán látni ennyire magától adódó egyszerűséggel ábrázolni őket. Semmi paradicsommadárkodás, semmi ripacskodás. Semmi közhely. Pedig valószínűleg tetemes mennyiségű önéletrajzi vonatkozása lehet a filmnek, de aki ilyen távolságtartással, mégis mély emberséggel és bölcsességgel tud saját magára, a saját világára tekinteni, az csak nagy művész lehet.
Filmben Antonio szerepében a fiatal Antonio Banderast láthatjuk, akinek játékát legtalálóbban maga a rendező, Pedro Almodóvar jellemezte: ösztönös, mint egy vadállat. Ez a kijelentés azonban érvényes az egész filmre is.
