Volt egyszer egy Grindhouse

Az egész azzal kezdődött, hogy Quentin Tarantino és tequilla-testvére, Robert Rodriguez egy átmulatott éjszakán kitalálták, elkészítik a Grindhouse-projektet. Tudjuk jól, miről van szó, annak idején a csapból is ez folyt: hommage a hetvenes-nyolcvanas évek trash filmjeinek, a szoftszexre és gagyin megoldott erőszakra épülő exploitation-mozik oltárán. Including ál-trailerek, vagyis olyan filmelőzetesek, amelyekhez nem is tartozik valójában film, csak egy kedvcsinálót forgattak le részint vendégrendezők, poénból. Nagy show volt az egész ötlet, még ha maga az elkészült két film nem is tarolt úgy, ahogy szerették volna. Az egyik ilyen ál-trailer volt a Machete, Danny Trejo "főszereplésével", mert igen, akkor még így idézőjelbe kellett ezt tenni, hiszen a film ugye nem is létezett. Rodriguez aztán gondolt egy merészet, és valójában csak tréfának szánt trailerből tényleg forgatott egy nagyjátékfilmet, így állítva feje tetejére a filmgyártás megszokott menetét.

Akik az Expendablesből kimaradtak

Machete szolgálati rendőrautójával robog a tetthely felé, beijedt kollégája az anyósülésen pöröl vele, miért kell mindig játszania a hőst, ha megint saját szakállára megment egy elrabolt lányt, azzal csak maguknak okoz bajt. Szépen szánkba rágva a ki-kicsoda, de úgy, hogy ha még a büfében totojázunk, akkor is halljuk. Nincs idő itt tetteken keresztül történő szofisztikált karakterfestésre, a nyolcvanas években járunk, a pénzünk kevés, egy ilyen filmből tízet is le kell forgatnunk idén. Legalább is abban az univerzumban, amelyet Robert Rodriguez most megidéz. Az emberünk egy mosolyogni képtelen antihős, egy latin Piszkos Harry, akinek leszámolnivalója van minősített szemétládákkal és hogy erre a szerepre Danny Trejo való, az már önmagában elmond mindent a filmről. Ő a nagy mexikói jóbarát, akit a közönség kismilliószor látott már mellékszerepben keménykedni, anélkül, hogy akár csak a nevét tudta volna. A körötte lévők nevei pedig szintén önmagukért beszélnek, Steven Segal a zsáner nagy arca (rezdülés nélkül), Don Johnson a rasszista militarista szerepében egy újabb rehabilitált ikon a nyolcvanas évekből, míg a csaj-faktor szállítása a vitatott képességű Jessica Alba feladata – fájdalmas a tudat, hogy zuhanyjelentében valójában csak lephotoshopolták róla a bugyit, amit látunk, nem több animációnál. Robert De Niro azonban nem kicsit kakukktojás, hiszen esetében kétségtelenül egy szupersztárról beszélünk. A nagy Bob a korrupt és hazug politikus archetípusát jeleníti meg, akit iszonyúan didaktikus módon ér utol a megérdemelt sorsa. De hát valahol erről szól az egész.

Akcióban a duplacsövű

Hiszen a Machete egészen szorosan követi a Grindhouse-filmek modorát, vagyis tudatosan, sőt pimasz módon él low-budget megoldásokkal (késdöfésnél egy pillanatnyi csalás a vágással hidalja át, hogy a penge a test közelében sem volt és így tovább), amelyek – és akkor három évvel a Terrorbolygó és a Halálbiztos után írjuk le ismét – valójában halálosan jól, komolyan véve működtek a filmgyártás és terjesztés másodosztályában Amerikában, míg mára a gagyit kifigurázó gegek táptalaja lettek. Illetve ez is lehet egy olvasat. Persze az elnagyolt, képregénybe illő karakterek, a megmosolyogtató pátosz, a realitás talaja felett két méterre lebegő cselekmények (egyszer Machete olcsó pornófilmekbe illően kertészt játszva keveredik édeshármasba az ellenség feleségével és lányával) és a direkt kikacsintások ettől nagyon eltérő értelmezést nem igazán tesznek lehetővé. Ez utóbbira példa névtelen bodyguardot alakító Antal Nimród cameója, aki előbb magyarul mond egy mondatot, jól összezavarva a vele szemben álló mexikóit, majd később azt ecseteli, igazából miért is kell nekik így kiállni a főnök mellett, amikor az tényleg egy szemétláda. El tudtuk volna képzelni ezt egy ’87-es Schwarzenegger-filmben?
Rodriguezben már pályája elején, az El Mariachi – A zenész készítésekor megvolt ez a tudatosság, az egyszerűen dekódolható figurák és megoldások precíz alkalmazásáról, jóllehet akkor talán még nem gondolta, hogy hamarosan mindennek görbetükréből kovácsol sikert magának (a trilógia harmadik részében már akkora latin-közhelyeket vetett be, mint Enrique Iglesias). De ezeket a filmeket sem illik ám megvetni; amikor tiszteletadásról beszélünk, akkor ez csak félig vicc. Főleg hogy abban a mexikói közegben igenis van létjogosultsága a vadnyugatból ottrekedt hűbéruraknak és szabadságharcosoknak – legalább is a vásznon.

Kinek ajánljuk?
- A low-budget akciók kedvelőinek.
- Rodriguez rajongóinak.
- A latin virtus csodálóinak.

Kinek nem?
- Aki nem érti a viccet.
- Aki nem biztos benne, hogy kell kimondani.
- Akit sosem érintett meg a VHS-korszak akciófilmjeinek bája.

9/10