Bacsó Péter filmje szerint a legutóbbi világégés nem is volt olyan szörnyű dolog. Volt persze lövöldözés, de az emberek azért csak szerették egymást, és ráadásul jutott idő bőven a dalnak.
Zavarban vagyok a Hamvadó cigarettavéggel kapcsolatban, már ami a cím alatt értendő filmet illeti. A Karády Katalinról szóló mozi ugyanis tökéletes alkotás, ha az alkotók célja a legendás, negyvenes évekbeli díva dalainak divatba hozása volt. A dalok és előadásuk (by Nagy-Kálózy Eszter) még az elektromos zenéken tartott nemzedék számára is élvezetesek, a címadó szerzeményt például napok óta dúdolgatom.
Amennyiben viszont Bacsó Péter rendező valamit el szeretett volna mondani az énekesnőről, és arról a zavaros, de még inkább rettenetes korról, amelyben élt, sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem járt sikerrel. Nem csak a mellékszereplők, de a három főhős -Karády, Zsüti a dalszövegíró, és Újszászi tábornok - is jelzésszerű, kétdimenziós figura. Filmbeli ténykedésüknek semmi súlya, mintha csak motívumok lennének a történelem falvédőjén.
Karády - mi mást is tenne - főleg énekel a filmben, amikor meg nem, akkor vagy dühöng, hogy a magasabb körök nem veszik emberszámba, vagy siratja a frontot megjárt, csonkolt katonákat. Nem derül viszont ki, hogy érti-e, ami körülötte zajlik, vagy csak egy butuska, az események sodrába vetett énekesnővel van dolgunk. Az előbbi mellett szól, hogy barátai neves politikusok és újságírók, az utóbbi mellett viszont, hogy egy mondatával vagy mozdulatával sem kommentálja a világégést.
Pedig a háború testközelben van. Zsidó származású dalszövegíróját, Zsütit például elviszik munkaszolgálatra. Karády felkeresi őt, hogy ott, a rabszolgamunka szünetében fejezzen be neki egy verset, majd távozik, mintha csak a Gerbaud-ba ugrott volna be, gesztenyepüréért.
Zsütit azonban nem kell sajnálnunk, legalább is filmbeli mutációját nem. Vidáman dalolászva hordja a farönköket, de később, a keleti front mínusz negyven fokai sem fagyasztják belé a dalt. A film minden sárgacsillagos szereplője ilyen kedélyes, csetlő-botló, szeretnivaló kis pupák egyébként, akár a négerek az ötvenes évek amerikai musicaljeiben. Még szerencse, hogy a zsidók nem sötétbőrűek, mert akkor a színészeknek bekormozott arccal, széles, pirosra festett szájjal kellett volna játszaniuk.
Szerepel még Újszászi tábornok, aki a kémelhárítás parancsnoka. Ezt onnan lehet tudni, mert mondják, Nagyon fontos tisztségének amúgy nem sok jele van a filmben. A Cserhalmi György által harmatgyengén alakított figura inkább egy szerencsétlen, szerelmes fickónak tűnik, aki arisztokratikus szobabelsőkben borong, és kísértetiesen hasonlít Nagy Feróra.
Az, hogy a film, mint alkotás, szimpla, tulajdonképpen nem érdemelne további szavakat. Mindenkivel megesik az ilyen. Nagyobb baj, hogy nem csak a szereplők súlytalanok, hanem a történelmi háttér is. A néző szinte csodálkozik, miért kerítettek a történészek olyan nagy feneket ennek az egész második világháborús izének. Voltak persze gondok, de a magyar katonák csak haza-haza tankoztak a keleti frontról, ha úgy adódott (a filmben legalább is megtörténik!), a munkaszolgálatra hurcoltak pedig legfeljebb berekednek a sok danolászástól.
Lássuk be, rossz filmet csinálhat nagynevű rendező, de fontos, sőt, korunk történelem-újraértékelő áramlatai okán kiemelten lényeges történelmi fejezeteket félreérthetően felvázolni nem hiba, hanem hazugság. E kedélyes jövés-menés közepette azért valahogy csak elpusztult több mint 50 millió ember.
