Kilencven éve készült el Bartók Béla operája, A kékszakállú herceg vára. Azóta sokszor került színre nálunk és - mint a magyar operairodalom egyetlen igazán kapós exportcikke - külföldön is. Mi a művészek elképzelése a darabról most, milyen a XXI. század Kékszakállúja - erre kellett válaszolniuk az előadóknak a mű március 31-i felújításán az Operaházban.
Már amikor a függöny felgördül, több meglepetés éri a közönséget. Díszlet egyáltalán nincs, a lépcsőzetesen emelkedő dobogókon elhelyezett zenekar tölti ki a színpad hátterét, az előttük lévő vékony sáv a játék színtere. A prózai prológust a karmester, Kovács János mondja el. Az opera első mondatait a két szereplő a földön hanyatt fekve szólaltatja meg, a publikum csak egy rézsútosan álló tükörből láthatja őket. Mindez már a darab elején arra utal, hogy a rendező, Kovalik Balázs minden vonatkozásban eltekint a kottában szereplő színpadi előírásoktól - és ebben vele teljesen egyetértek. Ha valamiben, akkor A kékszakállú herceg várában teljesen indokolt ez. A konkrét tárgyak és a főszereplőkön kívüli személyek, a vár, a kapuk, a kulcsok, a régi asszonyok ugyanis csupán szimbolikus értelműek, a cselekmény az emberi lélekben játszódik, és a kapcsolatteremtés reménytelenségéről, az ember feloldhatatlan magányáról szól. Kovalik szereplőinek játékából ez egyértelműen kiderül. A probléma csak az, hogy a hét ajtó mögött feltáruló világot, a kínzókamrát, a fegyvertárat, a kincseskamrát, a virágoskertet, a herceg birodalmát, a könnyek tavát és a három régi asszonyt Bartók olyan láttató erejű zenékkel karakterizálja, amelyekhez ebben az oratorikus koncepcióban nehéz adekvát módon dekoratív színpadi eszközöket találni. A rendező különböző módszerekkel kísérletezik: a fegyverek és az ékszerek csillogását csillagszóróval, illetve szappanbuborékok tömegével helyettesíti, a könynyek tavát viszont valódi víz jeleníti meg a színpadon, az énekesek még bele is lépnek. Az ötödik ajtó kinyílásakor, az ezt megjelenítő nagy C-dúr akkordok megszólalásakor pedig hirtelen óriási erejű reflektorok világítanak brutálisan a közönség szemébe, megdöbbentő hatást keltve. Nekem legkevésbé a szállingózó műhóval szimbolizált virágok tetszettek, az előadás egésze azonban nagyon megragadott. Kovalik Balázs eredeti tehetségű művész, rendezését rendkívül hangulatosnak és Bartók zenéjéhez szorosan alkalmazkodónak éreztem.
A felújítás zeneileg is igen sikeresnek bizonyult. Az Operaház zenekara ihletetten, precízen játszott, és a hangzása is szép és szokatlanul érdekes volt, talán éppen a színpadi elhelyezésnek köszönhetően. Kovács János karmester egyre érettebb művészettel dirigál, a kitűnő előadás nagyrészt az ő érdeme is. Kovács Annamária meggyőző Judit volt, expresszíven énekelt és játszott. A hangja mély alt, és ez új oldaláról mutatta meg Judit szólamát. A szerep azonban néhol magas volt számára, és ez főleg a szöveg érthetőségének ártott. Rácz István maszk nélkül lépett színre, így inkább Szőke Szakáll volt, mint Kék, de ettől függetlenül nagyon megragadott alakítása. Ő a fiatal énekesnemzedék egyik legszebb hangú szólistája. Előadása színes, széles dinamikai skálán játszik, és színészileg is választékos eszközökkel eleveníti meg a szerelméért reménytelenül küzdő és végül magára maradó boldogtalan férfit.
Az est második felében Bartók másik színpadi műve, A csodálatos mandarin került színre. Az 1956-os realista Harangozó-koreográfia és a 2001-es posztmodern Kékszakállú egymásutánja érdekes összehasonlításokra adott alkalmat.
