A kilencvenes években két film volt, ami a sorozatgyilkosos thrillereket piedesztálra emelte: A bárányok hallgatnak és a Hetedik. Általában jellemző, hogy ha egy témában egy rendező tökéletes és elismert filmet hozott már létre, akkor fél újra visszanyúlni a tematikához. Félelme jogos, hiszen önkéntelenül is mindenki az előző mesterműhöz fogja hasonlítani új munkáját. Ha valaki ilyenkor józan belátással rendelkezik, akkor meg sem próbál hasonlítani a nagy elődhöz, sőt minél különbözőbb stílusban próbál forgatni. Ezt tette David Fincher is, amikor a Hetedik éjfekete, komor és videóklipes képi világa után ezúttal dokumentarista stílusra váltott, és úgy beszélt el egy igaz történetet, ahogy az valóban megtörtént a hetvenes évek San Francisco-jának környékén.
A magát Zodiákusnak hívó sorozatgyilkos 1969-ben csapott le első áldozataira, és már abban az évben lelkes levelekkel bombázta a környékbeli szerkesztőségeket, ahol különböző rejtvények megfejtésére invitálta olvasóit. A sajtó nyilvánosságát használat arra, hogy rettegésben tartsa a környék lakóit, és rendszeresen fenyegetőzött újabb akciókkal, melyek végül nagyrészt megvalósítatlanok maradtak.
Fincher új mozija azokat az újságírókat és nyomozókat állítja középpontba, akik évekig az ügy befolyása alatt éltek, és szinte már megszállottként próbálták megoldani ezt a lehetetlennek látszó feladatot. Brad Pitt ezúttal hiányzott a stábból, de van helyette a most is kellő mértékben zavarodott Jake Gyllenhaal, a szórakoztatóan deviáns Robert Downey Jr. és a mindig tökéletesen visszafogott Mark Ruffalo, valamint meglepetésemberként a Vészhelyzet egykori Green dokija, Anthony Edwards.
A rendező egy-két apró jelenet kivételével szinte teljesen elhagyta a thrilleres ijesztgetéseket, hiszen hősei nem találkoznak a gyilkossal (vagy ha igen, akkor nem veszélyes körülmények között), így nincs alkalmunk olyan emlékezetes üldözéseket látni, mint amikor a Hetedikben Brad Pitt és Morgan Freeman kergette Kevin Spacey-t. Helyette viszont tanúi lehetünk jó néhány szerkesztőségi értekezletnek, rendőrségi megbeszélésnek, tanúkihallgatásnak, könyvtári kutatásnak, a feszültség mégis végig tapintható, ez pedig az ügyes forgatókönyv és a kiváló színészek érdeme. A rendezőnek most nem kellenek kihalt, sötét, esőben úszó utcák a fenyegetettség légkörének megteremtéséhez, hiszen a napfényes San Francisco utcáin is könnyedén lehet rettegni attól, hogy egy ámokfutó egy egész iskolabusznyi gyereket lemészáról (ahogy azt az egyik fenyegetésében ígérte).
A Zodiákus a hardcore Fincher fanoknak talán csalódást okozhat másságával, de kellő nyitottsággal ők is élvezhetik ezt a bravúros időutazást a hetvenes évek forgatagába.
