A román származású francia rendező, Radu Mihaileanu nevének híre akkor jutott el hozzánk, amikor a nemzetközi sajtó egy feltételezett plágium részleteit szellőztette meg. A gyanúsított az akkor még csak Oscar-jelölt, de azóta az Oscar-díj fényében sütkérező Roberto Benigni volt, akiről a Párizsban élő, furcsa nevű rendező azt állította, hogy a hangos ovációval fogadott Az élet szép című film ötletét tőle, az ő Életvonat című filmjének forgatókönyvéből merítette volna a körülrajongott olasz komikus.
Egy állítás, egy tagadás - a jog nem adott helyt az állításnak, s ma már senki nem firtatja, mi az igazság. A harsány olasz giccsiáda a siker csúcsára hágott, az Életvonat pedig feltűnés nélkül besorolt a csendesen szerethető értékek szerény menetébe.
Az Életvonat igazi tündérmese, a deportált zsidókat a megsemmisítőtáborokba szállító halálvonatok ellenében termett abszurd humorú álom, életkivitelben. Valahol, Kelet-Európa egy pontosan meg nem nevezett részén, egy kis zárt zsidó közösség hihetetlen módját eszeli ki a menekülésnek. Ők maguk kerítenek egy mozdonyt, állítanak össze egy szerelvényt, dekorálják át deportálóvonattá, gondoskodnak náci egyenruhákról, tanulják az akcentus nélküli német kiejtést, választják ki maguk közül a kommandósokat, jelölik ki SS-tisztnek alkalmas társaikat, akasztanak nyakukba hitleri érdemrendet, majd a rabbi és az öregek tanácsa irányításával mindannyian felszállnak a vonatra. Ki deportált zsidóként zsúfolódik társaival a vagonokban, ki keretlegényként helyezi magát kényelembe a pullmannkocsiban, és egy éjszaka álhalálvonatként elindul velük az életvonat. Mire a valódi náci deportálók megérkeznek, az egész falu nyomtalanul eltűnt. Kerülőutakon zötyög velük a szerelvény, reményeik szerint az ígéret földjére, a rájuk vadászó németeket kijátszva, őseik hazájába.
A felkészülés láza, a bevagonírozás kavargása egyszerre szívszorító, elképesztő és humoros. A halál fenyegető árnyékában születő sajátos zsidó humort sok kedves ötlettel bírja szóra és fogalmazza képbe a forgatókönyvet is jegyző rendező. A komédia egy nagyon különös formáját sikerül megteremtenie azzal, hogy az árnyaltan, valósághűen megrajzolt tradicionális zsidó közösség tagjait egy teljességgel abszurd helyzetbe és cselekménysorba helyezi. A váratlan akadályokkal, külső veszélyekkel és belső konfliktusokkal teli utazást végigkíséri ez a halállal dacoló komikum, amely felemelő és kacagtató is egyszerre. Ez segíti át a történetet azokon a nehézkesebb részeken, amelyeket politikai és történelmi "példázatként" is szeretne működtetni a rendező, de inkább sajnálatosan megterheli a bensőséges és egyéni hangú mesét.
Az Életvonat történetét a falu bolondja meséli el. Tőle hallunk a rémületes találkozásról egy másik, egy "igazi" nácikkal őrzött deportálóvonattal, amely cigányokat visz a haláltáborba. Minden veszni látszik, a vége mégis féktelen vigadalom: a film legszebb, boldogságot sugárzó jelenete, tánccal, klezmerrel, cigánydallal. Fájdalmas örömóda, ami után már csak egyetlen mondat hangzik el a filmben, de ettől hirtelen az egész történet megkapja az igazi értelmét. A bolond mondja a mese végét. Egyedül, a szemünkbe nézve, a szögesdróttal körülkerített valóságban. Ez az utolsó kép maga a katarzis. Nem lehet tőle fölkelni a székből.
