Aranyos kis film, ha a szovjet propagandisták ilyet tudtak volna, még állna a birodalom.
Amerika egyik közmondásos vonzereje az a mérhetetlen optimizmus, hogy mindenki följebb juthat, ha ügyes. Még egy takarítónő számára is létezik karrier. Például szakosodhat bűnügyi helyszínek tisztogatására, és még feljebb a ranglétrán saját vállalkozást alapíthat rá.
Rose (Amy Adams) akkor jön rá, hogy az élete kész szerencsétlenség, amikor volt osztálytársnőjénél kell takarítást vállalnia, és még ez sem fizet elég jól ahhoz, hogy kissé zavart - és egyedül nevelt - kisfiát magániskolába adhassa. Rose-nál csak a húga nagyobb csődtömeg, a melankolikus Norah (Emily Blunt) ugyanis még csak problémát sem lát a reménytelen pincérnői állásban. De aztán egy tipp mindent megváltoztat (vagy legalább azt ígéri): a testvérpár bebotladozik a gyilkosságok, öngyilkosságok és egyéb katasztrófahelyszínek takarításának szakmájába.
Ha ott tényleg így működnek a dolgok, esküszöm, kiköltözök. A Tiszta napfény olyan propaganda, aminek nem lehet ellenállni. Egy fia zászló sem lobog benne, beszédek sem hangzanak el, és biztosan nem adott kölcsön a hadsereg egy fél hadosztályt a rendezőnek, de hát aki zászlóval, beszédekkel és állami támogatással dolgozik, az úgyis amatőr. A profik Tiszta napfényt rendeznek, mert a saját boldogulás sokkal vonzóbb bármilyen ideológiánál. Ahol ez szabad, ott a mennyország.
Nem mintha a film szándékos agitáció lenne, bár a gazdasági válság idején talán tényleg megfordult az alkotók fejében, hogy példát is mutatnak ezzel a vígjáték-dráma keverccsel (dramedy-vel, igen divatos szó). Az teszi csodálatossá, hogy nem szándékos. Alapvetőnek tekinti ezt a napsugaras életfelfogást, és erre épít mindent, a segítő emberi kapcsolatokat, a makacs újrakezdés képeit, a testvérpár építő huzavonáját.
Huzavonából pedig akad elég: a két tesó számára a helyszínek mellett még nagyobb feladat a saját életüket rendbe tenni. A film második felére már nem is a morbidan humoros munka dominál, hanem a túlságosan is átlagos magánéleti problémák. A két színésznő szeretnivalóan játssza a szerepét, de kevesebb kellene belőlük, eseményből pedig több. Ez az egyetlen, amit hibaként fel lehet róni a filmnek, mert egyébként a Tiszta napfény tökéletes abban, ami lenni kívánt: aranyos kis film, aranyos színészekkel és még aranyosabb, kőkemény propagandával. A vége pedig tündéri.
U.I.: Azt a propagandát, amivel egyet lehet érteni, tanításnak hívjuk.
