zene: Dario Marianelli
vezényel: Benjamin Wallfisch
kiadás éve: 2009
kiadó: Warner Music Spain
játékidő: 56:55

Az utóbbi évek egyik legbátrabb témaválasztású filmje volt az "Agora", ami azonban éppen a kényes kérdések boncolgatása miatt szinte teljesen ismeretlen, elfeledett alkotássá vált. A történet az ókor egyik nagy tudósának, Alexandriai Hüpatiának utolsó éveit tárja a nézők elé. Ebben ugyan önmagában semmi bátor húzás nem lenne, azonban a híres csillagász és filozófusnő egy olyan kor szülötte volt, amikor a régi idők vallásai még nem tűntek el teljesen, a zsidóság a fennmaradásáért küzdött, a kereszténységnek viszont még nem sikerült nagy területeket meghódítania. Az Oscar-díjas "A belső tenger" rendezője, Alejandro Amenábar az egy városban élő, de egymástól egészen eltérő életfelfogással és világképpel rendelkező emberek között kialakuló ellentéteket választotta filmjének alapjául. Alkotásának merészsége az, hogy egy olyan korai kereszténységet tár elénk, mely akkoriban minden volt, csak nem az a vallás, amely napjainkban már a béke, a szabadság és a szeretet fontosságának hirdetéséről ismerszik meg, sőt a filmben szereplő keresztények inkább a szélsőséges iszlámistákkal állítódnak szoros párhuzamba. A természetközeli, hellenisztikus kultúra, valamint a vallási fundamentalizmus összecsapása, és utóbbi véres, pusztító, kegyetlen győzelme nem az a történet, amit a kereszténységen alapuló nyugati világ be tudna fogadni, feldolgozni meg pláne, így az "Agora" nemzetközi szinten kritikailag és anyagilag is megbukott – tegyük hozzá, mindez teljesen igazságtalan volt, hiszen rendkívül értékes alkotásról van szó. A kudarcot az sem tudta orvosolni, hogy Amenábar hazájában, Spanyolországban az év legnézettebb filmje lett, és számos Goya-díjat is bezsebelt.

Az ókor egyik tudományos és kulturális fellegvárában, Alexandriában pezsgő szellemi élet folyt, amit elősegített, hogy lakossága sok nációhoz tartozó és különböző vallású emberből tevődött össze. Hüpátia (Rachel Weisz) az alexandriai egyetem tanáraként és korának egyik legelismertebb gondolkodójaként igen nagy megbecsülésnek örvendett. Két hódolója is akadt, az egyik, a nő iránti vonzódását leplező Davos (Max Minghella), a keresztény hitű rabszolga, a másik pedig a Hüpátiát szerelmével bombázó tanítványa, Orestes (Oscar Isaac). A rendező azonban a szerelmi szálat inkább csak kiegészítő tartalomnak szánta, a film mélyebb gondolatai nem ebben teljesednek ki, bár az kétségtelen, hogy a fináléban az érzelmeké a főszerep.

A tudósok a híres könyvtár falai között a több évszázad alatt összegyűjtött írott hagyatékot gondozták és dolgozták fel, vagy értelmezték újra elődeik tanait. A békés egymás mellett élést azonban a vallási ellentétek megbontották. A korai keresztények a pogánynak tartott helléneket és a zsidókat megvetették, akik viszont kultúrájuk és szellemi értékeik, továbbá nem utolsósorban pozíciójuk védelmében mindezt megelégelve, csapást mértek a keresztényekre, nem számolva azzal, hogy Jézus követői akkoriban már többségben voltak a közel egymilliós ókori metropoliszban. A feldühödött keresztények bosszúja igen véres volt, a zsidókat szinte teljesen kiirtották, az egyetemre visszavonuló tudósokat pedig hitük megtagadására, tudományuk elvetésére szólították fel. A szembenállás végül a közismert barbár cselekedethez, az ókorban felhalmozott tudás nagy központja, az Alexandriai Könyvtár és vele együtt a város pogánynak mondott kultúrájának elpusztításához vezetett.

A grandiózus díszletek között zajló történethez a filmjeihez korábban saját maga komponáló Amenábar nem merte felvállalni a zeneszerző szerepét, amit inkább Dario Marianellire osztott. Bár maga a sztori nem egy epikus, a nagy hollywoodi klasszikus ókori filmeket idéző történet, de a körítés, a látvány, vagyis a jelmezek, az épületek, a fényképezés kifejezetten unikális, sőt a díszleteket tekintve talán a legprofibb ókori film az "Agora", és ezekhez kellett "felnőnie" a score-nak is. Nem volt könnyű dolga a zeneszerzőnek, mert más, abban a korban játszódó mozik legalább nagyszabású csatajelenetekkel ("Gladiátor") vagy szemkápráztató vizuális kavalkáddal ("Kleopátra"), esetleg harci szekeres ütközettel ("Ben Hur") rendelkeztek, az "Agorá"-ban viszont ilyennek nyoma sincs. A pusztulás itt pátoszos és lírai, itt nem harcosok, sokkal inkább világnézetek között folyik a küzdelem, ebben a csatában nem gladiátorok testrészei hullottak a porba, hanem eszmék és ideológiák. Ehhez nem a szokványos zenei megoldások illettek, Marianelli pedig ezt jól meg is érezte, így semmihez sem hasonlítható muzsikát komponált. Ha valamihez mérhető, akkor leginkább Gabriel Yared elutasított "Trója"-zenéjéhez, mivel erőteljes komolyzenei elemek hatják át mindkettőt, hasonlóan monumentálisak, és az autentikus zenei elemek beépítését is szinte egyformán alkalmazták.

Marianelli a pogány alexandriai kultúra és a hódító keresztények közötti küzdelmet a score-ba is beépítette. A helléneket közel-keleties hangzású, sírós, jajgatós női vokállal, ney fuvolával és egyéb autentikus, a térségre jellemző hangszerekkel jelenítette meg, míg a keresztények latin szöveget éneklő férfi- és női kar, valamint a nagyzenekar erőteljes megszólalásával, főként a rezesek éles hangjaival kelnek életre az aláfestésben. A vizuális nyitány a Föld űrbéli látképével, míg a zenei kezdet ("Have You Ever Asked Yourselves") a letűnt korokat idéző szelíd énekével repíti vissza a nézőt az ókori Alexandriába. A film elején még csak a pogányok zenei elemei uralkodnak, nyugtató és biztonságot árasztó lírai tételek festik alá a pusztulás előtti világot. A történet előrehaladtával fokozatosan vegyül a két eltérő zenei stílus, például a csodálatosan lírai "The Miracle of the Bread" esetében. A hasonló elemekből felépülő "Thinking Aloud"-nál viszont már felfedezhetjük az ősi zenére ránehezedő kórust és kürtöket, vagyis a pogányokat leigázni készülő keresztények erősödését.

Ezt vezeti tovább az "An Insult to the Gods", mely már egy valódi muzikális csata instrumentumok és stílusok között, de mindez csak felvezetője a két eltérő zenei környezet score-beli összecsapásának legpazarabb megoldását bemutató "What Do the Skies See"-nek. A keleties, síró női hang és a férfikórus eleinte felváltva hallható - velük párhuzamosan a duduk és a kürtök harca is feltűnik -, végül a női vokál legyőzettetik, a latin nyelvű kórus pedig a zenekar és főleg a rézfúvósok segítségével elsöprő erejű diadalt arat. Az elmúlt évek egyik legzseniálisabb tételét az "Aristarchus the Visionary" követi, mely tökéletes levezetője, s egyben kiegészítője az imént hallott zenei küzdelemnek. A komponista zeneileg is érezteti az ősi kultúra bukását, a duduk ugyan még fel-feltűnik, de a score hátralévő részében már nem az autentikusak dominálnak a hangszerek között. A pusztulás, vagyis az Alexandriai Könyvtár feldúlása és megsemmisülése a "The Library Falls" és a "Two Hundred Thousand Books" formájában íródott le a muzsika nyelvére, utóbbi track, érzelemtől sem mentes elementáris erejénél fogva, a score egyik csúcspontja.

A városban dúló ellentétek, a kereszténység erőszakos térhódításának bemutatása mellett egy másik küzdelem is zajlik a vásznon, mivel a film azt is bemutatja, hogy Hüpátia miként dolgozza ki a bolygók és a nap mozgására vonatkozó elméletét. A régi doktrínák elvetése és a naprendszer működésének megértése néha izgalmasabb is, mint a vallási ellentétek bemutatása, és ezt a komponista is megérezhette, mert ezen részekhez is rendkívül magas szintű muzsikát írt. Ezekben a két zenei stílus nem egymással harcolva, hanem kiegészítve jelenik meg, erre hallhatunk példát a "The Rule of the Parabolani" esetében. Az ilyen tematikájú tételek sorát gyarapítja a "The Truth Is Elliptical" is, melyben a duduk adja meg a pikáns, különleges ízt, illetve a már említett "Aristarchus the Visionary", ahol a ney és a duduk vezeti fel az angyalok karaként megszólaló énekeseket. Szintén ezzel a zenei megoldással építette fel a szerző az "A Boat Experiment"-et is, melyben a hárfa, a vonósok és a kórus triójának a ney ad egy keretet.

A zenei finálé különösen pazarra sikerült. A "Hypatia's Last Walk"-ban a liturgikus zenére emlékeztető hangzással megszólaló vegyeskar, az emellett hallható, kifacsart siratóének és a kifulladó autentikus sípok játéka a score legmeghatóbb pillanata lehetne, de a folytatásaként érkező, az albumot záró, egyszerre katartikus és emelkedett hangulatú "The Skies Do Not Fall" a korábbiakat is felülmúló módon koronázza meg az aláfestést. Külön kiemelésre érdemes tétel még az "Orestes' Offering", mely a film alatt garantált lúdbőrözést okoz, ugyanis a képek alatt semmi más nem hallható, csak a ney fuvola varázslatos, egyedi, földöntúli hangja.

Sajnos a film magával rántotta a muzsikát is az ismeretlenségbe, így kissé elfeledett mű lett az Oscar-díjas komponista alkotása. Azonban az kijelenthető, hogy Marianelli az elmúlt évek egyik legjobb és filmzeneileg legintelligensebb score-ját írta meg az "Agorá"-hoz.