Agymosás - képekben

Drogos film Dettre Gábor új alkotása. Kettős értelemben az. Elbeszéli András (Ternyák Zoltán) küzdelmét az anyaggal és ellene, miközben fogva tartja több, mint két órán át a tekintetet, a vászonra tapasztja a szemeket, átmossa a nézői agyat. Lehetetlenné teszi a másra gondolást. Napokig ugrálnak - vibrálnak filmkockák a fejemben, dübörögnek az elhangzott mondatok: nincs menekvés.

A történet két vakvágányra sodródott emberi élet véletlen találkozásának és közös gyötrelmeinek pár napját örökíti meg, dokumentarista hitelességgel. András és Juli (Tóth Ildikó) véletlenül találkoznak az utcán. A nő éppen vadállati férjétől és unalmasan kényelmes mindennapjaitól menekül, a fiú meg egy munkahelyről lopott monitorral házal. Kábítószerre kellene a pénz. Csodás módon (egyébként ellentmondva a megvalósítás naturalizmusának) karolja fel Juli ezt az elébe csöppent aligembert: odaköltözik a fiú mocskos szuterénlakásába, takarítja a szart, hányást és miegyebet, szó nélkül. Végre jót tehet, értelmes célja van a hétköznapnak is. Le kell állni a szerről, más nem számít. Csöppenős giccsnek, ezerszer látott közhelynek hangzik elmondva - leírva a sztrori. A megvalósítás keresetlen természetessége teszi mégis mélyen igazzá.

Egy szűkös, ócska lakásban játszódik a film javarésze. Természetes fények, kézi kamera. (operatőr: Pap Ferenc) Koszos szürkében látszanak az arcok, a tárgyak. Ismerős kopottság. Emlékezetesek az András kábszeres révüléseit illusztráló, aranyban és vörösben úszó Gangesz parti képek is, oldják a domináns szürke egyhangúságát.

András és Juli összecsiszolódásának folyamatát percről percre követhetjük. Semmiségek történnek - látszólag. Tóth Ildikó és Ternyák Zoltán odaadóan egyszerű, eszköztelen játéka azonban lemeztelenített lelekeket mutat, egymásra szomjazó, embernek mutatkozó roncsokat.
A film a páros jelenetekkor igazán erős meg az atmoszférateremtésben. Felvonul itt a bérházi arzenál barom szomszéddal (Kovács Lajos) és vándorló nagymamával, látjuk Juli masszív alkoholista apját (Székely B. Miklós) is, kapunk mindenből egy kicsit. Lehet sejteni a hátteret, de túl sokat nem mutat belőle a film. A kész műre aggatott karácsonyfa-dísznek hat minden, nem a főszereplőkre fókuszáló jelenet. Fura a meséléshez alkalmazott flash back technika is, hiszen a nyitójelenet erejéig alkalmazza a rendező, majd belekezd egy hagyományos, egyenes vonalú mesébe. A zárókép utal csak vissza a film elejére: hosszan időz a kamera András kórházi monitorán, összegubancolódnak az élet jeleit mutató vonalak és snitt. Vége.

Bizonytalan a merre és a tovább. (Ahogyan Ternyák Zoltán sorsa is az: utolsó információm róla, hogy tartós kómás állapotba került, barátai a kezelés költségeire gyűjtést indítottak.)