Az Átrium Film-Színház és a Kultúrbrigád kooperációjából születő Vaknyugat-előadás kapcsán nem annyira kritika, beszámoló, mint önvallomás született, hiszen van az a helyzet, ahol a hely, a darab, a rendező, a színész vagy mindezek együtt szólítanak színházba. Kérem, ez utóbbi miatt nézzék el nekem e nosztalgikus merengésekkel és rajongással színezett ajánlást!
2010-ben az akkor negyedéves Máté Gábor-osztály vizsgaelőadásként játszotta a McDonagh-gyakorlatokat Gothár Péter rendezésében, amely több okból az egyik legmeghatározóbb színházi élményem a mai napig. Egyrészt, mert együtt láttam azokat a fiatalokat – nagy színészeket megszégyenítő humorral, pontossággal, fegyelemmel McDonagh-ot játszani –, akik most a magyar színházi élet legnívósabb produkcióihoz járulnak hozzá egyenként is figyelemreméltó teljesítményükkel. Másrészt, mert Gothár. Pont.
Gothár, akinek nevéhez amúgy a 2004-es Pesti-béli Vaknyugat-ősbemutató is fűződik, aktuális budai (!) rendezésében még mindig a testvérháborús részek a legkegyetlenebb jelenetek. A két fiatalember az apjuk temetéséről hazaérve éppúgy nyírja egymást kicsinyes apróságok miatt, mint egyébkor. Nincs nap, nincs alkalom, amikor ne lenne mindennél előbbre való tulajdon Chio hasábburgonyájuk, szánalmas, „baromarcú” dolgaik. És persze, hogy ez a szánalmas „szőrszálhasogatás” a színpadon rendkívül komikus (is) tud lenni – ebben a darab nyelvezete, Varró Dániel gördülékeny fordítása is közre játszik –, de Valene és Coleman itteni, ismétlődésekre épülő párbajában kellene egy pont, amikor az a bizonyos karakter visszavesz magából, és végbemegy benne az a változás, amitől elhiszem, mégis jó az ember… és nem. Ezek a figurák nem azok, s ez a darab nem az emberi jóságról szól. Ez az a helyzet, amikor kacagsz, mert nem bírod ki, de pontosan tudod, hogy közelről és távolról sem vicces, amit látsz: csakis valami tragédia, csakis az elválás, a végleges búcsú vethetne véget neki.
Annak idején (vagyis 2010-ben, a gyakorlatokban) is Rétfalvi Tamás (Coleman) és Ficza István (Valene) játszotta a testvérpárt, és számomra mára mit sem veszítettek friss, dinamikus szerepfelfogásukból, ám játékuk sokkal kifinomultabb, rutinosabb a szó lehető legjobb értelmében – persze, hiszen évek teltek el, mondhatnók, de sajnos ez nem feltétlenül triviális. Ők azonban, úgy tűnik, érnek, fejlődnek, a sok ismétlés szinte végig élvezhető, komikusan tartalmas marad, szól valamiről.
A súlyban mellékjük kerülő Welsh atya egy alkoholista, hitével folyvást válságba kerülő, de kétségtelenül jó szándékúra megírt pap. A figurát alakító Alföldi attitűdjét mindehhez elkerülhetetlenül meghatározzák a magyar színházi élet közelmúltban történt és napjainkban alakuló eseményei. Nem véletlen tehát az atya, illetve az atya jutalomjáték-jelenetének hangsúlyossága az előadásban, hisz az említett közeg hangulata személyes történetként is remekül beépíthető a szerepbe. Welsh atya minduntalan jobb belátásra akarja bírni a fiúkat egymáshoz és a világhoz való viszonyuk tekintetében, és végső elkeseredésében levelet ír nekik. Ez a tetőpont. Ezen a ponton ugyanis már-már Alföldi, a kiváló színész, rendező, színházigazgató és ember szól hozzánk. Soha egyetlen könyv, tanár, jóakaró nem volt rám ilyen hatással, amint óvva intett. A lelkembe markolt emberségről szóló tanítása. Alföldi úgy hat rám, mint Welsh atya Kicsilányra, akit szeretet, tisztelet fűz hozzá. Ha tehetném, hozzá hasonlóan láncon függő, világító, piros szívecskét vásárolnék neki én is, miként Mészáros Piroska a Kicsilány szerepében, de jelen esetben félő, hogy kifejezésmódom színei nem tudnak oly finoman árnyaltak lenni, mint a fiatal színésznő játéka…
Gothár tere, minimál-díszlete kifogástalan, mint mindig. Minden elem (a kevés is) a történetvezetés szolgálatában áll, és még ebben is munkál mind a humor, mind pedig a kegyetlen pusztulás, ami az előadás egészén végigvonul. Mindez Dragony Gábor harmonika- és nagybőgőjátékával egészül ki. A jól komponált kísérőzene belesimult a mise en scene-be, pont úgy, ahogy a régi szép idők bársonyfüggönyös filmszínházaiban: egy kis rájátszás a térre és egyben a cím invokálta műfajra. Az elsőprodukciós Kultúrbrigád és az évadban megnyílt Átrium csapatának egymásra találása ebből a szempontból (is) kifejezetten sikeresnek mondható.
És hogy mi történik-történhet a nézőben? A „vak” fivérekkel ellentétben – akikben a jellemfejlődés nem megy végbe – ha akarom, ha hagyom, tanulok a „meséből” és nem csak néhány napig foglalatoskodom a leckével, de egy életre megjegyeztem, mi lehet az élet valódi esszenciája. Találjátok ki, emberek!
