Föl nem fogom ezt a címadást. Eredetileg Loin, ami annyi mint távol, messze - nem hangzik valami csalogatóan, szentigaz. Az angyalok még csak-csak (a három főhős mondjuk), de hogy végállomás?! Hiszen éppen hogy elkezdődik valami a film végén, mondhatni, az élet. Talán elhangzott egy efféle megjegyzés, az én figyelmem meg éppen lankadt, nem tudom, nem értem, kész.
Hogy a filmvégi kezdet merrefelé mutat, az persze titokban marad. A szereplők eldöntenek valamit, nem is feltétlenül véglegesen, ki így, ki úgy, aztán majd csak lesz valahogy. Amit látunk, az az ismeretlen jövőt megelőző három zaklatott nap mozaikszerű története. Alapvető döntéseik idejét élik a hősök, miközben a további lépéseik történetesen egymás elhatározásaitól is függnek, habár csak részben. Mert az igazi főszereplő a véletlen, az élet esetlegességeinek éppen kiszámíthatatlanságuk miatt ijesztő, véletlenszerű láncolata. Mondhatni: a lap, amit a sors kioszt.
A film feszültségét egyrészt ez a sok bizonytalanság, kétség, nyitvahagyottság adja, meg az ebből adódó felfokozottságok, szorongások, hogy dönteni kell, de nem lehet jól dönteni, honnan is lehetne tudni, mi a helyes. Másrészt pedig a feszült várakozás az első lépésre lehetőséget adó, megfelelő pillanatra, a kellő lökésre, a bátorító szóra, a vakszerencsére. Mert a véletlen egyszerre ígéret és fenyegetés, forrása reménynek is, kudarcnak is.
Mindez így, önmagában lehetne akár dögunalmas nyafogás, sápadtka vacakolás. Nem az. Jó kis film ez, minden felpörög, esemény eseményre tolul, intézkedés, kapkodó jövés-menés, színes mellék-történések, halál, születés, és mindeközben semmi szépelgés, semmi fontoskodó pátosz.
A háttér pedig egy mindehhez jól illeszkedő, többszörösen is átmeneti világ, a marokkói Tanger, arccal a spanyol partok felé, a letűnő és a globalizálódó világ határán. Komphajók köpik ki és nyelik be az európai kamionokat, épülő magasházak mögött áttekinthetetlen óváros, elvágyódástól űzött európaiak, Európába vágyódó helybéliek, valutázók, félvilági alakok, hasis, hektikus multikulti. Itt száguldozik fojtott érzelmei, vágyai között (kamionnal, robogón, kerékpáron) a francia sofőr, a marokkói zsidó szállodáslány és a szintén marokkói, de faluról jött portásfiú. Ráadásul mindegyiküknek ott van az egymáshoz nem kapcsolódó saját dolga-gondja, tennivalója is.
Valaminek most már történnie kell, és ez bármi lehet - erről szól mindvégig a film feszültsége. De ami történik, az csak még nyitottabbá teszi a jövőt. Egyre bizonytalanodik minden. Egy-egy lépést mindenki megtesz, de csak rövid távú remények nyernek ingatag alapokat, kapcsolódó kétségeket. És a film végén is csak a vibráló elvágyódás marad, az egyetlen biztos kapaszkodó. Mellé még egy félénk talán-talán. Márpedig az elvágyódásban csak a kiindulás pontja biztos. Ahonnan el. Hogy hová, az a megérkezésig (a végállomásig? - nocsak!) rejtve marad. Pereg a stáblista, mi meg, nézők, visszacsapódunk saját életünk apró esetlegességeibe.
