...Biztos van olyan, hogy a végén a rendező megbolondul. Mintha ez történne a Temetetlen múlt című hollywoodi opuszban. Úgy tíz-tizenöt perccel a befejezés előtt az addig színtiszta pszichothriller minden előzmény nélkül egyszer csak átmegy horrorba. Abban sem a tisztes rémületbe, hanem amolyan C kategóriásba, amikor a hathetes vízi hulla visszaköp. Történetesen szinte szó szerint ez történik, ráadásul olyan komolyan véve a komolyan vehetetlent, mintha véletlenül egy másik stáb tévedésből ide forgatta volna egy paródia néhány jelenetét. Azután ha már itt volt, hát hagyták.
Amúgy közepesnek mondható az izgalom, amit a már pszicho-thrillerek lerágott csontjaként ismert helyzetből a végtelenül hosszúnak tűnő történet fakaszt. Középosztálybeli jómód, családi élet édesded harmóniával, derék férjjel, feleség kevés háztartási tennivalóval, sok szabadidővel. Mi történik ilyenkor? Hát gyanús jelek. Majd fenyegető jelek. A feleség nem tudja, az egyedüllét miatt fantáziál vagy valóban veszélyben az élete. Valójában még így utólag is nehéz eldönteni, hogy itt valaki valóban szemétkedik vagy tényleg szellem kísért a szép, nagy házban. Ez ugyanis nem kap sem ilyen, sem olyan megerősítést, pláne nem magyarázatot a filmben. Gondol a néző, amit akar. Van is csodálkoznivaló, amikor nemcsak a férj szeplős múltja tárul fel váratlanul, hanem ő maga is ordas gonoszba megy át, és el is szabadul a pokol foszló vízi hullával.
Ennél megmagyarázhatatlanabb, hogy hogyan lehet ehhez a nem sok jó pillanatot szerző mozihoz három jól csengő név az áruvédjegy. Csalóka hit azt gondolni, hogy az ügyes kezű rendező, Robert Zemeckis (Forrest Gump, Roger nyúl a pácban) csak nem csapja be a nézőt. De. Az viszont teljesen érthetetlen, hogy a tényleg szeretni való veterán, Harrison Ford és Michelle Pfeiffer, az igényes finomság és ízlés megtestesülése hogy a csodába mentek bele egy ilyen szánalmas üzletbe.
