Al Pacino hosszú évek karrier romboló színészkedése után egy igazán testhez álló szereppel tért vissza, és bizonyítja, hogy megvan még benne az a tűz, ami úgy tűnt végleg kiveszett belőle.
Szinte már közhelynek hat az a megállapítás, hogy Hollywood újra felfedezte az idősebb korosztályt, és az elmúlt néhány évben folyamatosan elhalmozza őket filmekkel. Legutóbb a Marigold Hotel második etapja szolgált szellemi táplálékul az arra fogékonyaknak, de tavaly láthattuk a Szerelem a végzetem című alkotást vagy éppen a Feláldozhatók harmadik részét is. A zenészek életéről és megpróbáltatásairól szóló filmek szintén reneszánszukat élik, csak ebben a hónapban hármat mutatnak be a magyar mozik: Tökéletes hang 2, Eden, Genesis: A siker útján. A Danny Collins fogja ezt a két domináns irányzatot és egy legendás színész vezényletével összegyúrja őket. Bármennyire is erőltetettnek tűnik a próbálkozás, bármennyire is giccsesnek hat az előzetes, és bármennyire fáj mindannyiunknak Al Pacino 21. századi munkássága, a Danny Collins mégis működik: humoros, ötletes és szívmelengető darab, amely úgy lesz érzelmekkel teli, hogy nem válik érzelgőssé.
Al Pacino az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb alakja lényegében 2002 óta egyetlen jó filmben sem szerepelt. Az Álmatlanság és a S1m0ne óta olyan szörnyűségekhez adta a nevét, mint a vérszegény 88 perc, a Szemtől szemben emlékén piócaként élősködő A törvény gyilkosa vagy éppen a Jack és Jill, ami még Adam Sandler filmográfiájában is kirívóan rossz. Danny Collins karaktere, mintha az időskori Pacino alteregója lenne: Danny egy kiábrándult, munkájába belefásult zenész, aki még mindig teltházas koncerteket ad, régi dalait mindenki ismeri és szereti, élete azonban egy romhalmaz. Az alkotószellem, a vágy, hogy dalt írjon, és a zenélés öröme régen kiveszett belőle, már csak a kokain és az alkohol képes életet lehelni bele egy-egy koncert előtt. Aztán születésnapján kiderül, hogy karrierje kezdetén John Lennon írt neki egy levelet, amelyben a siker személyiség torzító hatásáról vall, és párbeszédre hívja Dannyt. Ő azonban csak 40 év múlva kapja meg a levelet, ami elgondolkoztatja eddigi életvitelén, elülteti benne a kétséget, hogy „mi lett volna ha”, és gyökeres változásokat eszközöl az idős zenész életében.
A film erejét nem a fordulatokban és újító szándékában kell keresni: Danny az ilyenkor megszokott sablonok szerint először rádöbben arra, hogy a pénz nem minden, abbahagyja a turnézást, és megpróbál normális kapcsolatot kiépíteni fiával (Bobby Cannavale), akit gyerekkorában elhagyott. Pacino csakúgy, mint Danny, hosszú évek fásultságát és értelmetlen haknizását töri meg azzal, hogy újra játszik. Nem a nevéből és korábbi sikereiből akar profitálni, hanem visszatér a gyökereihez és alkot. Pacino ezzel az alakításával egyedül is elvitte volna hátán a filmet, de szerencsére Dan Fogelman olyan színészeket gyűjtött mellé, akik szintén túl vannak már karrierjük csúcsán, viszont még mindig brillíroznak. Csodálatosan működik a kémia Anette Benning és Pacino között, Christopher Plummer mint szókimondó menedzser szintén remek, de a legnagyobb meglepetést Bobby Cannavale okozta Danny fiának szerepében.
Fogelman képes megtalálni az egyensúlyt humor és dráma illetve az átélhető, őszinte érzelmek és a hollywoodi giccs között. A soundtrack nagyrészét kitevő John Lennon dalok, a film végi megemlékezés a zenészről, aki inspirálta Danny karakterét és a mű lezárása mind egy olyan alkotót dicsér, aki tisztában van a fősodor követelményeivel, mégsem idomul hozzá. Bízom benne, hogy Pacinóba is visszatért a régi tűz, és ez az egy szerep elég lesz ahhoz, hogy letérjen a megszokott filmes haknizások útjáról, és itt mutatott alakítását következő filmjében is folytassa.
Értékelés: 8/10
