A klasszikus horrorfilmek remake-jeinek se szeri, se száma, viszont az eredetijükhöz méltó újradolgozásokat egy kezünkön megszámolhatjuk. A Frászkarika című vámpírmozival az utóbbiak listája bővül: a film nem jobb hangulatos origójánál, csak másmilyen, elődje hamvaiból új életre kel és harap.
A Tom Holland írta-rendezte Fright Night (a Veszélyes éj magyar cím találóbb a Frászkarikánál) 1985 egyik meglepetéssikere volt, egyúttal a Hátsó ablak és a Vámpírok bálja ötvözeteként minden idők egyik legjobb tinihorror-vígjátékának is joggal nevezhető. Három évvel később készült egy vitatott értékű folytatása is, mely horrorsequel-viszonylatban jó darab, de bemutatója senkit nem érdekelt. A napjainkban készülő remake-ek többsége öncélú bőrlehúzás, egy Frászkarika-újrázás viszont adekvátnak ígérkezett, elsősorban a vámpírmítoszt kasztráló Alkonyat-sztorik sikere miatt. Kezdeményezések persze vannak a rehabilitálásra (pl. Guillermo Del Toro és Chuck Hogan remek regényei), de e film bevallottan azoknak készült, akiknek tele a hócipőjük a csillogó vámpírokkal, és inkább hagyományőrzően rosszmájú vérszopókra, régisulis bűnös élvezetre vágynak.
Marti Noxon forgatókönyvíró és Craig Gillespie rendező filmje megtartja az eredeti premisszáját: tini hősünk rájön, hogy újdonsült szomszédja vámpír, és nem is az emós, hanem a vérszomjas fajtából, az éjszaka ezen gyermekének ráadásul emberünk szerelmére fáj a foga. Sok viszont a változtatás: hősünk ezúttal nem leskelődő, hanem egy félnótás barátjától szerez tudomást az ominózus idegenről, így ezúttal ő a "vámpírok nincsenek" álláspontot képviselő szkeptikus, ezáltal azonosulni is könnyebb vele. Az alkotók az idők változását is észrevették: a női karakterek immár sokkal emancipáltabbak (és dögösebbek), hősünk mentora, a vámpírvadász Peter Vincent pedig nem kiöregedett horrorfilmes ikon, hanem híres okkultista showman. Az eredeti film önreflexív posztmodernje tehát a múlté, klasszikus vámpírfilmet kapunk, amit a Colin Farrell alakította éjszakai rém érzékeltet a legjobban.
Farrell vámpírját Bruce Willis-kosztümben (mocskos izompóló) látjuk feszíteni először, amiről rögtön Brando Kowalskija juthat eszünkbe A vágy villamosából. Keveseknek tűnik fel, hogy az ír színész konkrétan Brandót játssza, így a '85-ös eredeti sima modorú, cool és biszex vámpírja helyett macsó ösztönlényt kapunk, nyüzüge hősünknek tehát egy „megerőszakollak és megöllek, egyszerre” attitűddel ismerkedő potenciális pornósztártól kell megvédenie barátnőjét. Farrell vámpírja fekve kinyomja az Alkonyat bármelyik karakterét (akár egyszerre többet is), e film tehát amolyan „maszkulinitás-horror”, és talán az sem véletlen egybeesés, hogy forgatókönyvírója nő. Farrell a filmtörténet egyik leginkább eltalált vámpírját hozza, pedig szerintem minden vérszopónak kötelező lenne úgy kinéznie, ahogy Alexander Skarsgård disztingvált viking szőkehercegnek a True Bloodban. A Frászkarika tehát "erősebb kutyaként" definiálja a vámpírt (Lugosi és Coppola után szabadon, de hatásosabban), ennyiben gazdagítva a filmes vámpírmitológiát. Moziként olyan, mint vámpírja: gondolatai, érzései nincsenek, de tud élni, majd' kicsattan az erőtől.
A sztori nem nevezhető szájbarágósnak, az újítások között találhatunk néhány remek ötletet (pl. Vegas mint ideális helyszín), váratlan fordulatot és intenzív, "mi a f…?" momentumot. A gond az, hogy az új történet következetlen: az alkotók messzire csatangolnak a '85-ös film cselekményétől, de gyakran visszatérnek az eredeti sztorihoz, így annak kulminációs pontjai teljesen elsikkadnak. A készítők külön dicséretet érdemelnek az R-es korhatárért (magyarul 16-os), mely ráadásul elkerülhető is lett volna (meztelenség és szex nincs, az erőszak pedig vámpírosan stilizált), de hőseink krízishelyzetben káromkodva egyszerre hitelesek és viccesek. Az eredeti film fiatalos hangulata szerencsére megmaradt (egyenesen John Hughes neve juthat eszünkbe), valamint a horror és a humor keverésére sem lehet panaszunk.
A színészek mind jól teljesítenek, a legjobb talán a vámpírvadászt játszó, Russell Brandet imitáló David Tennant, viszont az eredeti film kedvelőinek csalódást okozhat a sziporkázó fenegyerekből kreténné butított Evil Ed karaktere. A film vizuálisan is érdemes munka, fokozza eredetije látványközpontúságát, noha bőven vannak hibái is, a CGI például sikerülhetett volna jobban, a 3D pedig csak rontott a kép minőségén. Ez azért szomorú, mert az alkotók egyébként innovatívan használják a térhatást. A filmhez még így is többet ad hozzá a 3D, mint amennyit elvesz, így kivételesen érdemes drágábban nézni. A Frászkarika minden korlátoltsága ellenére tökéletes ellenméreg az Alkonyat-filmekre és annak hasonszőrűen töketlen utánzataira (pl. Vámpírnaplók). Ahogy vámpírjai a napfényen, a Frászkarika egy cseppet sem csillog, helyette viszont robban.
