Hiszen értem én, hogy egy nagy szimbólum az egész Fehér pokol, még ha pont a fehér meg a pokol éppen nem, mert a címet most tényleg elkapkodták. The Grey angolul, vagyis A szürke, és nem a hómező szürkeségére vagy a köd gerleszínére gondoltak az alkotók, hanem a szürke farkasra. Nyilván a forgalmazó előbb adott magyar címet a filmnek, mint hogy látta volna, mi is történik a vásznon, különben feltűnt volna, hogy Liam Neeson a nagy gyürkőzésében elveszítette a kabátját, szürke pulóverben várja a véget, és hogy a vég is várja-e őt, azt nem mondhatom meg, mert erről szól a film.
Tisztes a próbálkozás, hogy valami értelme is legyen egy kergetőzős mozinak, hogy ne mondjam, offroad-movie-nak, amelyben farkasok űzik a repülőszerencsétleneket. A tisztességben benne van a gyönyörű operatőri munka: Masanobu Takayanagi több mint természetfilmes, nem mintha az annyira kevés volna, de megtalálja azokat a tájakat, amelyek a szépség mellett tartalommal nehezednek, vagy amelyeket nézve megérti az ember a végsőkig kimerülteket, akik csak azt kívánják, hogy az utolsó pillantásuk erre a hegyre, folyókanyarulatra, kövekre, hóbuckákra essen. A tisztességes alkotói hozzáállás miatt kénytelenek néha már a szájbarágás határáig elmenni, mielőtt az emberi alfa hím egy falkán belüli csetepatén esik át, még egy-két vonyításból megállapítja, hogy a farkas-alfával is ugyanez történik, belekötöttek, de visszaverte a támadást, könyörgök, kedves nézők, értsétek már meg, hogy ez egy átvitt értelem.
Meg is értem, csak unom. Az a baj, hogy lassan haladunk, két órán keresztül történik a kevés, közben azon kapom magam, hogy elkalandoztam, azon töröm a fejem, hogy vajon miért érzi az ember még mindig ennyire közel magához a farkasokat. Lehet, hogy a kutya a legrégibb barátunk, de a farkas a legrégibb hasonmásunk, a baráttalan bolondokat magányos farkasnak hívjuk, ember embernek farkasa, mondják, amikor fölfaljuk egymást, pedig az igazi farkasok ilyet állítólag nem is tesznek, és egyébként is, ki lát ma már eleven farkast, eltitkolt nevű totemállatot. Mégis ott van örök példának Akela, vagy itt van ez a film, és a megoldás sem nagyon bonyolult, a falka nagyszerű társadalmi modell, mi meg, nyilván azért, mert annyira hasonlítunk a falkában élő közeli rokonokhoz, a majmokhoz, inkább figyeljük ezeket az agyaras négylábúakat, inkább hozzájuk hasonlítjuk magunkat, mint a grimaszoló főemlősökhöz.
Nem állítom, hogy ezek a világ legmélyebb vagy legérzékenyebb megfigyelései, de ha mindezt egy izgalmasnak szánt film alatt sikerült végiggondolnom, akkor talán tényleg van valami gond a feszültség adagolásával, illetve a történetbe vonódással. Talán akkor is, amikor gondolatban hollywoodi csúnya kéz versenyt hirdettem. Az első helyen változatlanul Elijah Wood áll, ahogy tövig rágott körmeivel simogatja a mindenekfelett álló egy gyűrűt, de a második helyre feljött Liam Neeson, gratulálunk.
