Megint egy olyan film, amit úgy kell nézni, hogy nem vár tőle semmit az ember. Ráadásul ennek az érzésnek egészen a végéig ki kell tartania, mert csak így fedezhető fel benne érték. Rajtam ne múljék. Láttam már a Tarzant és a Bárányok hallgatnak-ot is.
Anthony Hopkins folytatja pszichopata, de mindent tudó értelmiségi szerepeit, csak most szakállasan. Az erdőt, a fényt megmutatva fiatal, sikeréhes pszichológusának és pár bolondnak, hogy igen, természet, love és peace, és lássátok, ti gonosz, fosztogató, gőzöket eregető, gyárakat éltető és belőlem is könyvet író csúnya emberek. Nem értitek, hogy nem a szabadságtól szabadultok meg, ha féltek, mikor fojtogatlak titeket, csak az illúzióitoktól?
Most sincs másról szó persze, mint egy megszokott módszer alkalmazásáról, ezúttal a dzsungelben, a majmok között. A sztori egyébként szépen lassan és fene értő pszichológiai kezek által bontakozik ki, hogyan is lett a világ által elismert antropológusból bozontos vadállat, aki nem beszél, és még embert is öl.
Aztán van még könnybelábadás szegény barátunk, a gorilla halála láttán, gonosz börtönőrök, szerencsétlen rabok meg szerelem, hiszen szerepel az antropológus lánya is, az anyja keservit.
Ennyi. Nos, a színészóriásként is sokfelé aposztrofált Anthonytól éppen többet is el lehetett volna várni. De akik ebbe a csapdába estek, nyugodtan tekintsék magukat utánjátszó mozistáknak.
