Mi ez a film? Az ember felkapja a fejét már a trailerre is, a tuti jazz fölött egy férfi üvölti le az ifjú dobost. Egy újabb Fekete hattyú a zene világába áthelyezve? Damien Chazelle a Hibátlan előadással már bebizonyította, hogy ért a zenés feszültségkeltéshez – most viszont tökélyre fejleszti a technikáját.
Damien Chazelle, aki most már nem csak a forgatókönyvet jegyzi, de a rendezést is magára vállalta, valószínűleg úgy véli, a zene (és talán a művészet en bloc) csak kis részben tehetség, sokkal inkább elszántság, munka, szorgalom kérdése. Hősét, Andrew Neymant (Miles Teller) a Shaffer Konzervatórium kiképzésére iratja be. Neyman nem csak egy akar lenni a sok dobos között, a legjobb címére tör – amiben hol segíti, hol akadályozza tanára, Terence Fletcher (J. K. Simmons). Fletcher nem egyszerűen mester, hanem kiképzőtiszt – Chazelle ugyanis egyértelműen átemeli filmjébe a kiképzőtáborok hangulatát. Neyman nem is egy koncertre készül, hanem egyenesen bevetésre, a gyakorlás pedig nem más, mint edzés, ami bizony legalább annyira megviseli a testet, mint a lelket.
„így a film vége nem lehet más, mint katarzis”
A Whiplash-ben ez a legcsodálatosabb: hogyan sikerül egy teljesen más műfaj elemeit egy tulajdonképpen zenés filmbe átültetnie Chazelle-nek. Van itt minden: besorozás, kőkemény felkészülés, megalázás, csendes összecsapás, nyílt konfliktus és éles helyzetben való helytállás – a titok nyitja feltehetően a személyes tapasztalatban keresendő. Valószínűleg úgy lett kiképzőfilm a Whiplash-ből, hogy az író-rendező annak élte meg a Princeton High Schoolban eltöltött éveit, melyek történetét ihlették. A sztoriból először kisfilm született – Fletcher szerepében szintén Simmons-szal –, ami a 2013-as sundance-i bemutatkozása után talált támogatókat egy egész estés adaptációhoz. Nem is akármilyen adaptációhoz – egy Oscar-jelölésre is érdemeshez.
Chazelle-nek nagy szerencséje volt, hogy rátalált a sokat tévéző Simmonsra, aki tökéletes – szintén Oscar-jelölést érő – választásnak bizonyult. A színész önmagában elvinné a filmet a hátán, szerencsére azonban Miles Teller (jegyezzük meg a nevét, mert az új A Fantasztikus Négyes után már esélyünk se lesz nem tudomást venni róla) is kiveszi a maga részét a munkából. A két párbajozó színész olyan dinamikát hoz a vászonra, ami a többi szereplő ellenére is kamaradrámai feszültséget teremt. Chazelle rendkívül bátor, mert a film csúcspontját egy hihetetlenül hosszú jazzbetétként komponálja meg, amit nagy eséllyel érezhetnénk hosszúnak és dagályosnak a páratlan színészi alakítások nélkül. De minden rezdülés, minden apró mozdulat a helyén van, így a film vége nem lehet más, mint katarzis – a szereplőknek és a nézőnek egyaránt.
