A filmtörténet legjövedelmezőbben elköltött tizenötezer dollárja
John Carpenter félősfilm-gurunak tulajdonítják a közhellyé kopott mondást, miszerint mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem láthatunk. Erre az alapigazságra épít a tizenkilenc esztendősen Amerikába vándorolt izraeli Oren Peli horrorja, a Paranormal Activity. Az internetes szubkultúra közösségét számos vitára sarkaló film megosztó jelenség: vagy nagyon szeretik, vagy elutasítóan helyezkednek szembe vele. Azzal azonban mindenki egyetért, hogy a "paranormális tevékenységben" van valami, hiszen az igen visszafogott költségvetésű horror - a büdzsét illetően a jól értesült források tizenegy- és tizenötezer dollár között ingadoznak - a nagy hollywoodi stúdiók, jelesül a DreamWorks SKG (és a szerződési mátrix miatt: a Paramount Pictures) érdeklődését is felkeltette, konkrétan Steven Spielbergét. Az "álommunkások" eredetileg azzal a céllal vásárolták meg Peli fillérekből született moziját, hogy majd egy összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzből gazdálkodó remake-et forgassanak belőle (sztárokkal, CGI-vel, ahogyan szokták), illetve hogy ezzel összefüggően házimozi-forgalomba bocsátják, ám a tesztvetítéseken a Paranormal Activity olyan jól teljesített, hogy mégis a mozikba kerülhetett. A Spielberg javaslatára némiképp átvágott horrort kezdetben alig néhány teremben, kizárólag éjszakai vetítéseken mutatták be, ám végül ezen is változtatni kényszerültek a fokozott érdeklődésre való tekintettel. Nyilvánvalóan nem bánták: a filmtörténet legjobban elköltött dollárjainak tartják Peli pénzét, hiszen a film a minimális előállítási költségével szemben már a százmillió dolláros bevételi álomhatárt is túlszárnyalta, ezzel kivívta az évtized legsikeresebb horrorja címet.

A kezdetek és a kézi kamerázás technikája
Valóban, a Paranormal Activity ilyen szempontból "csak" az utóbbi tíz esztendőre vonatkozóan büszkélkedhet, hiszen az olcsón előállított "kézi kamerás horror" diadalútja 1999-ben Daniel Myrick és Eduardo Sánchez Ideglelés - The Blair Witch Project című filmjével kezdődött. Övék a dicsőség, hogy a borzongatást és a kézi felvételi módszerrel hangsúlyozott áldokumentarista metódust összesimították, bőszen alkalmazva a már említett Carpenter-i alaptételt. A korábban különösen a Dogma-mozgalom által kedvelt kézi kamerás rögzítési technika annyira elterjedt a műfajban, hogy az utóbbi három évben is rendre születtek azok a félelemfilmek, amik ezzel a valós híradós jelleggel kívánták legalizálni filmjük borzongásfaktorát: [Rec] (2007, rendező: Paco Plaza, Jaume Balagueró, aminek már forog is a folytatása meg a hollywoodi újrája Karantén címmel), Cloverfield (2008, rendező: Matt Reeves), District 9 (2009, rendező: Neill Blomkamp) - bár utóbbi némileg kilóg a sorból. S ha már a "kézizés". Oscar-díjas operatőrünk, Zsigmond Vilmos mondta anno erről, hogy gyanús, ha túl sokat, indokolatlanul használják a kézbe kapott felvevőgépet, mert a remegéssel, az esetlenséggel valami sokkal rosszabbat akarnak palástolni: az ürességet. Akkor szükséges, ha szolgálja is a film történetét és hangulatát. A Paranormal Activity esetében szolgálja.

Home video horror
Merthogy az történik, hogy Katie (Katie Featherston) és Micah (Micah Sloat), akik három éve alkotnak elválaszthatatlan párt, új, San Diegói otthonukba költöznek, s az egyik éjszaka a lány furcsa hangokat (kaparászást) hall. Aztán egyéb kis zajokat, neszeket is. Olyan érzése támad, hogy nincsenek egyedül a házban, ugyanis a bizarr zörejek mellett azt tapasztalja, a tárgyak elmozdulnak a helyükről. A fiú úgy gondolja, párja csak képzelődik. Ezt bebizonyítandó videokamerát szerel a hálószobába, hogy rögzítse az éjjel, álmuk során történő eseményeket. Eleinte nem látni semmit, aztán lábdobogást lehet hallani - és így tovább. Telnek a napok, próbálkoznak mindenféle dologgal, de eredménytelenül. A helyzet viszont egyre durvul és a "szellem" is egyre pofátlanabb? A felvételek leleplezik a Katie-t zaklató hangok forrását - s mint kiderül, korábban már dolga akadt ilyesmivel, hiszen kiskorában egy "szellem", vagy egy "démon" (vagy micsoda) kísértette, aki így nem az új lakáshoz, hanem hozzá kötődik.

A hatás (és a siker) titka: az egyszerűség
Peli a hagyományos "démon-horror" műfaját javította fel a borzalmak a "real world"-szerű feldolgozásával, amikor is a rémület a barkácsolt videó előtt esik meg egy szimpatikusan átlagos párossal (íme, a "velünk is megtörténhet" effektus), ezzel igazolva annak "valódiságát". Már amennyit látni enged a rémület forrásából. Mert az ál-dokumentumos - ugyebár, az Ideglelés - The Blair Witch Project vagy a Cloverfield című filmeket idéző - ábrázolás inkább sejtet, mint tény-feltár. Az igazi ijedelem bennünk lakozik és belülről fakad - a film jól bizonyítja-szemlélteti, hogy elsősorban a félelmeinktől félünk, nem valami külső kísértettől, démontól, zombitól és így tovább. A kézi kamerás, homályos horror-kirakós célja éppen ez, a zsigeri félelemkeltés. Az első óra finomabban adagolt felvezetése után - amit egyesek akár unalmasnak is találhatnak - az utolsó húsz percben találkozhatunk a nyers ijedelemmel (és természetesen nem áruljuk el a "poént") is, önmagunk félelmeivel. Az biztos: meg fogjuk emlegetni.

Kinek ajánljuk?
- Akiknek már az Ideglelés is tetszett.
- Akik félnek a sötétben.
- Akik szeretnek félni a sötétben.

Kinek nem?
- A nagyköltségvetésű akciófilmek kedvelőinek.
- Akiket idegesít a kézi kamera.
- Akit nem érdekel az éjszakai zajok forrása.


8/10