Almási Tamás olyan filmet rendezett, mintha nem hagyott volna ki a játékfilmezésből 27 évet első filmje, a Ballagás óta. Pláne, hogy a nyolcvanas évek világa felé húz vissza, oda, ahol abbahagyatták vele a mozizást (vagyis majdnem oda: a rendszerváltozáshoz). Persze benne vannak az eltelt évtizedei is: a dokumentumfilmjeiből átemelte a lélekölő munkát végző nőket, a falu határát el nem hagyó lakosokat, akik improvizáltszerű párbeszédeket nyomnak a turkálós díszletek között, és néhány vicces jelenetet is, ami a helyzetek meg a rendező humorából fakadnak.
Ebbe a világba érkezik Franco Nero, mint olasz cipőkonszern-vezető, hogy negyven nőnek adjon a helyi kis varróüzemben munkát két disznóetetés között. Az egykor nemzetközileg ismert színésznek a videóra rögzített Honfoglalás után hagytuk el a pályáját. Épp ezt kettőségét használják ki: a megtört, sikerein túljutott olasz, aki még így is megbolygatja a falu, különösen az egyik nő életét. Franco Nerót most nem alázták itthon porba: szikár, csöndes és rejtélyes alakításával ő hozza a filmbe a Thomas Mann-i világot, amiből a forgatókönyv alapötlete és címe is jött. És kivételesen az sem zavaró, ha a távolba néz.
Partnere, Nyakó Júlia hosszú barna hajával a visszafogott romantikus szálat, hidrogénezett megnyírt boszorkányfejével meg az Ágnes asszony-szerű balladákat idézi meg. Pontosabban magával ragad, akár drukkolni kell érte, akár kínosan feszengve aggódni. Elkezdődött közte és a "dottore" között ugyan valami, de a viszonzás elmaradt, így csak belehajszolta magát egy egyoldalú érzésbe. A végzete elkerülhetetlen lett, pláne mert megszegte a falu szabályait valakiért, aki nem is volt az övé. Szpoilerezés nélkül még annyit: a dráma gyorsan lecsap, de a patetikus vég helyett egy "sok-sok évvel később"-i ironikus zárlatot kapunk, ami inkább azt mutatja, hogy az volt az igazi dráma, hogy a falunak sem voltak erkölcsei, csak megszokása, ami meg változó: a kocsma helyett is pizzéria épül. És a film ettől jó.
8/10
