Őszinte leszek: nem ezt vártam a Darkness – A rettegés háza, a Hideg csontok és a [REC] 1-2 alkotójától. Egy vérfagyasztóan zseniális pszichothrillerbe ágyazott karaktertanulmányt legalábbis semmiképpen sem.
Ennyit az elvárások felülmúlásáról. Ennyit arról, hogy Balaguerót, aki vagy hollywoodi bérmunkásként csörgette soha nem nyugvó kísértetek béklyóját, vagy gore-mészárosként írt véres passzusokat a found footage horrorok kézikönyvébe, könnyedén skatulyába lehetne erőltetni. Azt eddig is tudni lehetett, hogy a spanyol rendező ért az atmoszférateremtéshez, és a nézőt a székéből kiugrasztó borzalmakért sem kell a szomszédba mennie, az Amíg alszol kifinomult, stílusában jó értelemben véve régimódi, bőr alá kúszó borzongatásával új fejezetet nyit az életművében. És ehhez nincs szüksége sem a múlt árnyaiból előlépő szellemekre, sem emberhúsra ácsingózó, őrjöngő élőhalottakra, "csupán" egy mindenki számára átélhető – és rettegett – premisszára, továbbá egy őrültre, aki a normalitás hideglelős álcája mögött éli a külső szemlélő számára szürkének tűnő hétköznapjait. Ő César, aki polgári foglalkozását tekintve portás-mindenes. Ő az, aki reggel kikészíti neked a napilapokat, ő az, aki eteti a kutyáidat és meglocsolja a növényeidet, ha elutazol, ő az, aki elbánik az eldugult lefolyóddal. Ezen kívül ő az, aki fenyegető levelekkel zargat, ő az, aki éjszaka az ágyad alatt bujkálva várja meg, hogy elaludj, ő az, aki bármikor behatolhat az otthonodba, ő az, aki tudtodon kívül megkeseríti az életed. Mert César tankönyvi szociopata.
A férfivel Balagueró és a főszerepet alakító Luis Tosar az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb ördögi figuráját alkották meg. Tosart a 211-es cellában fedeztem fel először, azóta nyilvánvalóvá vált, hogy Javier Bardem mellett generációjának legjobb és legsokoldalúbb színésznagysága. Bármilyen szerepbe képes életet lehelni, legyen az börtönlázadást szító, karizmatikus bűnöző (211-es cella), feleségét terrorizáló férjszörnyeteg (Te doy mis ojos), elkeseredett, büszkeségét gyászoló munkanélküli (Napfényes hétfők, ebben a már említett Bardem oldalán), etnikai csatározásba keveredő filmproducer (Ismeretlen föld), vérbő komédia vezéregyénisége (Tudat alatt), vagy lolitai bűnbe eső üzletember (A bolsevik gyarlósága). Az Amíg alszol Césarja ennek megfelelően kimunkált és összetett karaktertanulmány, aki érzelmi defektusával (nem érez boldogságot) egyszer a publikum szimpátiájára játszik, hogy aztán az a szimpátia később zsigeri félelemmé alakuljon. Tosart nem lehet eleget méltatni: udvarias mosolyából és barátságos, meleg tekintetéből egy szemvillanás alatt lesz fenyegető grimasz, miközben valódi, belül teljesen üres szociopataként mindent és mindenkit manipulál maga körül. A többiek nyomorából táplálkozik, súlyos személyiségzavara révén nem tudja értelmezni mások boldogságát. Csak annak képes örülni, ha a körülötte lévők összetörnek. Érdemes felidézni, hogy egy kudarca után, mintegy morbid elégtételként, milyen alattomosan és kíméletlenül semmisíti meg lelkileg a két kiskutyájával élő idős hölgyet.
Játszmái tehát az épület több lakójára is kiterjednek, miközben fő kiszemeltjét, a szemrevaló Clarát zaklatja éjszakáról éjszakára – tudtán kívül és álmában. Ám az olyan kezdetleges "csínyek", mint a bőrápoló kenőcsbe fecskendezett vegyszer, vagy a nő lakását elárasztó csótányok, nem hozzák meg a várt eredményt. Balagueró, ahogy César mind messzebbre merészkedik, egyre hideglelősebben számolja fel Clara privát szféráját, pszichoportásunk pedig egyre kegyetlenebb és radikálisabb eszközökhöz folyamodik, hogy teljesen tönkretegye áldozatát – a filmvégi fordulat pedig egyenesen gyomorba vágó. Életünk szürke eminenciásai rég nem tűntek fel ilyen rémisztő színezetben, ráadásul igen ambivalens módon, a hitchcocki iskola alapvetése szerint Balagueró többször is a Césarral való azonosulásra kényszerít minket. Emlékszünk-e, amikor Az idegenek a vonaton antagonistája beejtette a csatornába a bizonyítékként szolgáló öngyújtót? Hitchcock akkor elérte, hogy drukkoljunk Mr. Antony-nak, ahogy itt is drukkolunk Césarnak, amikor saját magát sikerül véletlenül elkábítania. Ilyen egy igazi emberarcú szörnyeteg: épphogy az esendő pillanatai, vagy a kórházi ágyon haldokló, beszédképtelen anyjának intézett monológjai miatt működik igazán a karakterbe kódolt, halálos kettősség. Mert míg a mindenkori Césarok az egyik pillanatban még megkönnyítik életünket, fel sem fogjuk, hogy milyen könnyen hozzáférnek minden féltve őrzött titkunkhoz vagy szeretett családunkhoz. És ez sokkal, de sokkal rémisztőbb bármely zombijárványnál. Nagy öröm, hogy erre Balagueró is rájött, és kameráját ezúttal elegánsan inkább az emberi psziché éjsötét oldalára irányította.
