Bár a hozzánk ezen a héten begyűrűzött Magnólia című film nem egyértelműen pesszimista, mégis benne van az egy felhívás kellemes kollektív harakirire sugallata. Ugyanis, mire a dél-kaliforniai napsütéses San Fernando Valley identitástörténete a végére ér és kibogozódik, mi több összefut a kilenc és még néhány magántörténelmi szál, addigra a néző idegei kifutnak az időből, lejár a szavatosságuk, mint egy napon felejtett tonhalkonzervé.
Itt ugyanis kérem, minden szín tiszta realitás, mindenki minimum rákos és aki nem, azzal sincs rendben semmi, kokós, depressziós, vagy komplett mentális dizaszter. A siralom völgy Rózsadombján járunk. Tárlatvezetőnk a haldokló apa, az idegbeteg érdekfeleség, a hospice helyi ápolófiúja, a szintén haldokló médiasztár, annak családja a narkó mocsarában fuldokló lányával együtt, a dying romantic rendőr, az önhibáján kívül tökéletlen macsó szex- és médiaguru, okos gyerekek és valaha okos, most zokniagyú felnőttek. Az epizódszerepekre ítélt főszereplők élettere maga a mikrokörnyezetre leszűkített összamerikai társadalom. Súlyos nagy szavak ezek. A film is alig bír a tragédiákkal, majdnem giccsbe lendül az összeomlás, mert ez már annyira sok, hogy elviselhetetlen.
Profi vágások, egészen jó történetvezetési csavarok, gyors svenkek és Amiee Man romantikus stresszlazító zenéje segít benne, hogy sikerüljön végignézni ezt a humanitárius akciófilmet. No és a Tom Cruiz alakította undorító figurát is el lehet viselni, amíg tőle szokatlanul a döbbenet erejével hat. Mindenesetre úgy éreztem magam, mintha belenéztem volna egy idegen intimbetétjébe. Hogy ki az, aki megbocsát a végén és ki az, aki elmenekül ebből az iszonyú nyomasztásból az legyen titok, de egyet elárulhatok, este érdemes megnézni, mert az a nap már úgyis el van baszva, akár a kisvárosi átlagamerikai élete.
