„Amerikai film” – sokunk rögtön a hollywoodi álomgyár filmhamburgereire asszociál, tökös akcióhősökkel, dögös fehérnéppel, repkedő szuperemberekkel, naplementébe távozó izompacsirtákkal. Ki hinné e fősodorbeli művek alapján, hogy az Egyesült Államokban is léteznek Tarr Béla filmjeiből ismerős szerencsétlenek, de legalábbis kallódó munkások vagy parasztok? Néha-néha tűnnek fel olyan szociális problémafilmek, mint az Érik a gyümölcs (1940), a Rakparton (1954), a Hud (1963), a Bunyósok (1972) vagy a Florida, a paradicsom (1984), melyek kifejezetten az amerikai nyomorral foglalkoznak. David Gordon Green (Prince Avalanche – Texas hercege) legújabb filmje, a Joe (2013) e művek kis létszámú csoportjához csatlakozik, s bár jó néhány momentuma rossz értelemben vett hollywoodiánus, megdöbbentő helyzetjelentést ad az Egyesült Államok sötét zugairól.
Noha a lecsúszottság ábrázolása üdítő, maga a történet a „láttuk már” kategória (például a Pengeélen vagy a Looper juthat a néző eszébe), igaz, ez nem a rendezőnek, David Gordon Greennek, hanem inkább a sztori alapjául szolgáló regény írójának, Larry Brownnak róható fel. Adott egy defektes, vidéki család, amelynek tagjai koldusszegényen tengődnek: az apa, Wade alkoholista, „szeretteit” ütlegelő söpredék, az anya kiégett, megtört asszony. Tizenéves fiuk, Gary próbálná eltartani a famíliát és szellemi fogyatékos húgát. A sors egy illegális fairtással foglalkozó lecsúszott alakkal, a címszereplő Joe-val (Nicolas Cage) hozza össze, aki felkarolja a srácot: munkát ad neki, sőt pótapjává válik. De a morcos, goromba férfinak saját (múltja) démonaival is meg kell küzdenie, különben nem fog tudni kiállni „mostohafia” mellett, amikor – ahogy az amerikai filmekben megszokhattuk − a fiú igazi apja bedurvul…
David Gordon Green filmjét a különleges atmoszféra és a ritkán taglalt téma emeli ki a kilencvenes évek vége óta a fősodorhoz hasonlóan egyre sematikusabbá, ötlettelenebbé váló amerikai függetlenek szürke masszájából. Végre nem a zöldövezet aranyéletű közép-, illetve alsó-középosztálybeli figuráié a főszerep, hanem búskomor, hús-vér, jóllehet, meglehetősen amorális bérmunkások a Joe antihősei. A címszereplő és társai sodródnak az árral, nem aktív irányítói életüknek. Habár Joe látszólag Nicolas Cage korábbi karaktereihez hasonló céltudatos, tökös macsó, e szerepköre csak a munkájára korlátozódik. Valójában nihilista, önmarcangoló karakter, aki életundora miatt direkt halmozza a haszontalan, életveszélyes „kalandokat” (dicstelen kocsmai verekedések, rendőrök suta provokációja). De a többi szereplő sem fekete-fehér figura. Még az ütnivaló Wade-ben vagy Willie-ben, Joe egyik pitiáner ellenlábasában is van valami emberien szánandó, ahogy a fiú, Gary sem melodrámai, ártatlan, szenvedő karakter, inkább talpraesett és agresszív. Nincsenek itt nagyformátumú „pozitív” vagy „negatív” hősök és világrengető konfliktusok sem, csak vegetáló emberek, akik pont olyanok, mint amilyennek az ilyen pusztulás szélén álló koszfészek napról napra tengődő arcait elképzeljük.
Ezért is kár, hogy a Joe sokszor kacsingat Hollywood álomvilága felé. Itt van például a címszereplő, aki Nicolas Cage meggyőző alakításában rendkívül érdekes antihős, ám sajnos elő-előtör belőle az igazságosztó macsó. Azért hozzá kell tenni, hogy a film megfelelő iróniával kezeli a főszereplőt, illetve az őt megformáló színészt (az egyik jelenetben a főhős a jellegzetes Nicolas Cage-vigyor köré sző egy csajozós sztorit). Ám az olyan, komolynak szánt momentumok, mint amikor a sörétes puskával meglőtt favágó szinte rezzenéstelen arccal kezeli le izmos-tetovált testén a sebet, tönkreteszik a Joe szikár realizmusát. Hogy a rémisztően hollywoodiánus befejezésről már ne is beszéljünk. Így sajnos az alkotás ugyanabba a hibába esik, mint amibe az amerikai film oly sokszor John Ford (Érik a gyümölcs) óta: képtelen feladni az erőltetett optimizmust a hitelesség érdekében.
A film hibái (sablonossá váló történet és kiszámítható lezárás) ellenére elgondolkodtató, jól összerakott, átélhető karakterekkel dolgozó dráma. Nagyon érdekes látni ezt a rövid, nagyrészt idilltől mentes életképet az amerikai vidékről és átlagembereiről. S bár egy ilyen jellegű vállalkozás sokkal izgalmasabb lett volna civilekkel vagy amatőr színészekkel, a végeredmény így is impozáns (Cage mellett kiemelendő apa és fia, Gary Poulter és Tye Sheridan, illetve az őrült Willie-t játszó Ronnie Gene Blevins alakítása). Aki szeretné megpillantani a Hollywood díszletei mögött rejlő sivár vidéket, vagy szimplán csak látni akarja az utóbbi időben tehetségét fantázia-fércművekre pazarló, ám végre ismét emlékezetes alakítást nyújtó Nick Cage-t morgó, szőrös-szakállas, egyszerű favágóként, menjen el megnézni a Joe-t.
