Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.
Eb, aki a kanalát
A film, mely egyes pillanataiban road movie-ra, más pillanataiban abszurd kabaréra, egyébiránt pedig nagyjából semmire sem hajaz, egy tekintetben kétségbevonhatatlan bizonyságul szolgál: a két rendíthetetlen és termékeny performer-képzőművész egy pillanatra sem pihen. Az ember egyed- és jellemfejlődésének némely különösen szenzitív életszakaszaiban még hajlamos is volna arra, hogy korlátlanul, mohón habzsolja hősünk dúsan burjánzó ötleteit, ám ez korlátlan mértékben semmiképpen sem ajánlott, mint filmünk példája is mutatja, ebből már nyolcvan perc is megárthat. S ha a patafizikusnak szánt váratlan fordulatok még nem kavarták volna fel kellőképpen a kedélyeket, akkor jönnek az e célra tartogatott performansz- és happeningbetétek: főszereplők vízzel elárasztott pingpongasztalról kortyolgatnak, Sz. János mintegy Tenkes kapitánya modorában, hátrakötött kézzel habzsolja fel egy olajoshalkonzerv tartalmát, hőseink nyílt színen, nyílt láng használatával sütögetik pecsenyéjüket, s mikor ez is elfogyott, jöhetnek a zenés betétek, melyek alapján kitűnik, hogy a negyedszázados evolúció végén feLugossy immár technoid alapokra kántálja az idő vasfogától alig érintett (továbbra is tökéletesen értelmetlen) sorait. Ha valami egyáltalán, hát az teljesen nyilvánvaló, hogy filmünk alkotóit rendkívüli módon megérintette, s kicsit (no azért nem oly nagyon) meg is ihlette a tévé világa. Csak az a gond, hogy a kereskedelmi televíziózás a maga keresetlen, naiv dadaista abszurditásával már régen túllépett a performer rendezőpároson - halovány reminiszcenciákat látunk csupán, puszta vágyakozást és beteljesületlen álmokat, miközben a történet megállíthatatlanul halad a paródiára vett apokaliptikus vég felé. Addig is jöhet minden: tücsök, bogár, vakító harangzúgás, gömbvillámról értekező dús keblű mentősnő, orosz rulettel kinyert verejték, melyet üveglapra kennek, mikroszkóp alá tesznek, onnan is kivesznek és ellopnak, majd áruba bocsátanak sat, sat, a végkimerülésig.
Lóra, csikós, lóra!
Értjük hát: most mindent szabad, az összefüggéstelen elemek közötti kohéziót meg maga a rejtély képezi, csak hát csókolom, mi van, ha nekünk más szerepet szánt a sors? Mondjuk felállunk, és kimegyünk innen, a meleg székből - de hát nem tesszük, tán senki sem teszi, mert valami szörnyűséges módon, alkalmanként mégiscsak jól szórakozunk. Meglehet, a forró július gutaütött hangulatához kiválóan passzol a két elmehunyt alkotó némiképpen öncélú ötletparádéja, s valljuk meg, némely panel tényleg ki lett találva. Például határozottan megüti az embert Wahorn András produkciója, aki cigányzenekar kíséretében énekli a Deres már a határ című betyárnótát (mindezt a közben már eldózerolt, s csak nosztalgikusan emlegetett Tölgyfa klubban), vagy Gryllus Dorka magánszáma, amint elővezeti egy sosem látott, abszurd szappanopera szüzséjét. Az alkotók egyéb ideái inkább már fárasztóak, de hát tudjuk, nyafizni fölösleges, csinálja jobban, aki tudja: ilyen kis pénzből, ilyen kis (szellemi) befektetéssel, kevés munkával, sok szórakozással, egész estés filmet csak a nagyok tudnak összehozni. Közben apraja és nagyja csipszet majszolgatva nem máson tűnődik, mint hogy minek is filmet csinálni, hacsak nem (belső) kényszerből - azaz tán ez lehet az egyik oka, meg aztán sokan is vagyunk (mi, művészek), unatkozunk, azaz dehogy, mit is beszélünk, elvégre az ember élete arról szól, hogy legalább magát mulattassa, ha már a többiek nem teszik meg helyette. Sebaj, legalább kulisszának jók lesznek.
