Milos Forman legújabb dolgozatához az amerikai szórakoztatóipar közelmúltjába túrt bele, s most egy ott talált és megkerülhetetlennek tűnő, ellentmondásos személyiség életpályáját tárja gálánsan a nagyvilág elé.
Rendkívül tetsző életutak bemutatásában a mester amerikai korszakát tekintve amúgy is rutinosnak és biztos kezűnek mondható, legalábbis valószínűsíthető, hogy éppúgy nem fordult meg sírjában Mozart az Amadeus miatt, mint ahogy feltehetően a pornókeresztapa Larry Flint sem húzta ki a rendező nevét a Penthouse előfizetési listájáról a most tárgyalandó filmünket közvetlenül megelőző és meg is előlegezendő Larry Flint, a provokátor láttán.
Jelen film főhőse, Andy Kaufman jó kis firma, ez kétségtelen. Mifelénk a lehető legkevésbé számít ugyan ismertnek; legtöbbünk valószínűleg a film megszületése körül is lelkesen bábáskodó R.E.M. zenekar a film címével megegyező, jó pár évvel ezelőtti és Kaufman emléke előtt tisztelgő slágerének veretes soraiban találkozott először a nevével. Nekem egy tökéletesen felületesnek bélyegezhető tájékozódás után annyi maradt meg róla akkortájt, hogy valami különös amerikai komikus volt.
Mely sommázás csak részben fedi a valóságot. A hetvenes évek elején feltűnt Andy Kaufman igazi jelenség volt: nevezték őt médiaterroristának csakúgy, mint dadaista komikusnak, de e mozi után már magunk is próbálkozhatunk olyasféle, hirtelen felindulásból eredő jellemzésekkel, mint provokátor, rock and roll-sztár, netán szent bolond, feleslegesen persze, hisz könnyedén kibúvik az összes szűkös kategóriák alól. Egyébiránt Andy önmagát egyszerűen táncdalelőadónak szerette volna nevezni. Ám ha mindössze csak ennyi lett volna, biztosan nem gázol bele rendre páros lábbal a tespedt amerikai tévénéző közönség érzékenységébe, nem dühíti fel a déli államok úgymond egészét, s nem vonja magára a harcos nőegyletek gyilkos haragját, ez utóbbit egy nőket megalázó, arrogáns pankráció-műsora okán.
Kaufman excentrikus és dekadens volt a végletekig, olyan, mint valami speeden élő Monty Python-tag, s mint e mozi számtalan jelenete is mutatja, kénye-kedve szerint manipulálta közönségét. Nézői arra mentek mindig, amerre ő kívánta, legyen szó talkshow-ról, tévésorozatról vagy egyszerű kocsmai vendéghakniról. Ilyen mértékű felháborodás kicsikarásához ugyanakkor gyaníthatóan önnön hazájának sajátos közönségére volt a legnagyobb szükség; mi ugyanis a filmben bemutatott, reprodukált, jelentősebb attrakcióit legjobb esetben is csak ideig-óráig szórakoztatónak, afféle unikumnak, majd később, a film előrehaladtával aztán bizony igen fárasztónak érezhetjük, noha a művész öntörvényűsége még a szimplán öncélú akciókban is imponáló marad. Ezzel együtt nekünk, Kaufmanilag tájékozatlanabb nézőknek már ezért, a munkásságából hitelesnek tűnően felidézett részletek miatt megéri jegyet váltani.
A polgárpukkasztónak kikiáltott Kaufmant a konzervatív amerikai polgárság persze gyorsan kiközösítette, s megkapta mindazt, ami ezzel jár: megkövezés, kerékbetörés és bátran csörtető senkik, akik látszólag meg is törik a félreismert tehetséget. Látszólag, mert Andynek volt még egy nagy trükkje: hogy ugyanis - és tűnjön ez első ránézésre gyakorta éppen az ellenkezőjének - végül mindig ő győzött.
Forman előszeretettel hangoztatja mindenfelé, hogy nála a szereposztás tán a legfontosabb az egész filmcsinálásban, s tényleg, Jim Carrey egészen kiváló választásnak tűnik. Szépen megtölti a kaufmani figurát élettel, vonzza a tekinteteket, mi több, ellopja az egész filmet, egyszóval jóval többet tud, mint amit bárki is elvárt volna tőle valaha. A többi aktor bár színes, de nem túl megragadó karakterként mozgolódik a vásznon, Danny De Vito (aki szerepelt is anno az "igazi" Kaufmannal) a szokásosan megnyerő, Courtney Love-ról meg ismét csak annyi rögzül, hogy van olyan színész, mint popzenész, jelentsen ez bármit is.
A jó Milos egyébként nem tesz mást, mint hogy amennyire csak teheti, objektívan elsorolja a nem éppen szokványos karrier jelentősebb állomásait, méretes terjedelemben idézvén fel a hajdanvolt szerepléseket, fellépéseket (hogy mást ne említsünk, a Kaufman ismertségét anno meghozó Taxi-sorozat összes hajdani szereplőjét felvonultatja a forgatás megidézésében), annyit mutatja a szerepében önfeledten randalírozó Carreyt, amennyit csak lehet, és ezzel ki is tölti az egyébként roppant feszesre szerkesztett film műsoridejét. Profi munka az egész, takaros, jófajta kommersz, nem több, nem kevesebb. Marad azonban hiányérzet a nézőben így is; a látványos külső mögé lesést, indítékok felderítését, a szorgalmas leltározáson való felülemelkedést hiába is várnánk ugyanis és sajnos. Az olyan fifikásabb megoldásokért pedig, mint például a film kétségkívül bájos felütése, inkább a vérprofi forgatókönyvírók felelhettek.
No persze egy olyan hőst figyelni a vásznon, aki maga a nonkonformizmus, és a legelkeserítőbb helyzetekben sem veszít semmit sajátos humorából, mindig jólesik. S az esetében sajnálatosan korán érkező halált Kaufman sem képes ugyan legyőzni, ezért mindvégig jó nagyokat röhög, bele egyenest a képibe. Úgy, ahogyan tán mindannyian szeretnénk.
