Megvallom, féltem ettől a filmtől: már volt egy pár börtönélményem a moziban, szép volt jó volt, elég volt. Most azonban Susan Sarandonra voltam kíváncsi, aki a Ments meg, Uram! című mozi főszerepéért Oscart kapott. Nem bántam meg: nagy színésznőt láttam, aki fantasztikusan oldotta meg ezt a valószínűtlen szerepet. Mint apáca egy halálraítéltnek akar segíteni vagy legalább végső vigaszt nyújtani. Nem tudja, mire vállalkozik. A srác (Sean Penn) kezdetben úgy bánik vele, mint egy bunkó, túl azon, hogy bűnlistáján nemi erőszak és két ember élete szerepel. Ráadásul a színész még jó undorítóra is vette a figurát. Sarandon azonban már induláskor csodát tesz: lepereg róla a fiú gorombasága, sőt meg tudja szólítani legbelső lényegét, egyszerűen azzal, hogy őszintén, sőt naivan hisz, és hogy emberi módon viselkedik. A legrémesebb persze, mikor találkozik az áldozatok szüleivel, akik alig várják már a (nyilvános) kivégzést. És a film - látszatra - úgy tesz, mintha nem is akarna állást foglalni a halálbüntetés mellett vagy ellen folyó világméretű vitában: csak bemutatja, hogy a bosszúra éhes hozzátartozóknak, a tüntető polgároknak is van saját igazságuk. Ami persze éppúgy plusz pont, mint hogy egyetlen pillanatra sem akarja, hogy a néző megszánja a halálraítéltet, a kettős gyilkosság töredékképei újra meg újra feltűnnek, sokszor, mintha gáncsolni akarnák a nővér gesztusait. Nos, ezért érzem úgy, hogy Sarandon a lehetetlenből csinált eleven, emberi történetet. Mert képes volt "a gyilkos is csak ember" közhelyből drámát varázsolni. Igaz, ezt az embert nem lehet kihozni a siralomházból. De neki - bár ezt is meg próbálja - nem ez a célja: inkább az, hogy segítsen a fiúnak elviselnie önmagát, a gyilkost. És ami a legizgalmasabb, egy pillanatra sem látsz a vásznon egy szent fazekat: bájos, vonzó nővel találkozol, aki speciel angyal, valami földön túli szexepillel. A vége persze a részletekben gazdag, nyilvános kivégzés: altató plusz méreginjekció, mindent steril gépek csinálnak, a folyamat maga a technikai perfekció. A néző mindent megtudhat erről a különös rítusról, ahol az áldozatok szülei, meg akit beengednek, ott ülnek a nézőtéren (!), ahol az egyik börtönőr szíjazza az áldozatot, a másik hamburgert eszik, és vicceket mesél. Már többször láttam hasonló jelenetek töredékeit, de képtelen vagyok megszokni, vagy eszemmel felérni: miért akarják emberek a másik halálát végigélvezni? Fura egy társadalom az amerikai - a nagylelkűség és kegyetlenség elegyedik a szívekben, nem csoda, hiszen az utca és a jogszolgáltatás, a hadviselés vagy a populáris kultúra rekeszeiben egyaránt egymás mellett él e kétféle habitus. Egyébként azt a furcsaságot láthatjuk itt, hogy valakinek van karaktere. Sarandont már saját kerületi nevelőotthonában is "ellenségnek" tartják, szülei furcsán néznek rá, a zsaruk csóválják a fejüket - ő viszont csak mosolyog és megy a maga útján, amiről fogalma sincs hová vezet. Annyi hollywoodi papírfigura után végre egy bonyolult és mélységében vonzó ember. Igaz, nem véletlenül: Tim Robbins rendező egy életrajzi regény alapján készítette filmjét. Mozijának csak az a baja, hogy nem tudja befejezni: legalább háromszor hittem azt, hogy már mehetek a kijárat felé, aztán még egy, meg még egy könnyfakasztó effektre vissza kellett ülnöm. Mert anélkül nem szabadulsz. A végén persze minden jó lesz. Kivéve a halottat. Bár, neki is jobb talán, mint az életfogytiglan. Amit Lousianában - mint a filmben mondják - végig le kell ülni...
