zene: Joseph Bishara
kiadás éve: 2014
kiadó: WaterTower Music
játékidő: 50:52
Úgy tűnik, a horror évtől, évszaktól és éppen aktuális filmes divathullámtól függetlenül éppúgy állandóan fellelhető műfaj a bemutatók között, mint a romantikus vígjátékok, ez pedig azt mutatja, hogy minden generáció számára fontos a borzongáshoz szükséges terep. Újat mutatni - hasonlóan a fehér lovon érkező királyfihoz - szinte lehetetlen, és olyan nagyon nem is próbálkozik senki, jóllehet szökőévente egyszer felbukkan valami különlegesebb kísérletezés, mint legutóbb a jelentős kritikai elismerést kiváltó Ház az erdő mélyén. Menetrendszerűen érkeznek egymást váltva az ördögűzős, a láncfűrészes/tőrös, a kézikamerás vagy a szörnyes/démonos filmek, és a vámpírok is csak azért vonultak vissza az elmúlt években, mert a Alkonyat-széria sikeresen kiráncigálta az összes túlnőtt szemfogukat. James "Fűrész" Wan munkásságának bő tíz esztendeje alatt többször is nagyot robbantott már a kasszáknál, legutóbb a Démonok között hozta vissza a befektetett pénz több mint tízszeresét. Miután az igaz történeten alapuló szellemhistória várakozáson felül teljesített, a Warner filmstúdió nem késlekedett, és rögtön megágyazott egy előzményfilmnek, kiemelve hozzá azt a valószínűtlenül visszataszító babát Warrenék történetéből, amely csekély szerepet kapott csupán a Bathsheba által rettegésben tartott házban.
Annabelle-t, az életnagyságú babát Mia és John, az első gyermekét váró fiatal házaspár szerzi be másik harminc, legalább ugyanannyira bizalomgerjesztő játékszer mellé, vele együtt pedig hamarosan érkezik a szomszédból két őrült sátánista is, támadólag. A rendőri intézkedésnek hála egy veszélyesnek tűnő késszúrástól, valamint az általános sokktól eltekintve nem éri nagyobb baj hőseinket, hacsak az nem, hogy az egyik lelőtt ellenből halála előtt átszáll a rontás Annabelle-re. Innentől az alapszintű logika azt kívánná, hogy - pláne, mint címszereplő - szépen ott és akkor tegyen keresztbe a szülőknek, ahol csak tud, ám az a külső tény, hogy alig egy év alatt eszkábálták össze ezt a produkciót, tulajdonképpen mindent borít, és marad egy átlagon aluli végeredmény annyi sablonos megoldással, amennyit nem szégyelltek beletuszkolni a másfél órás játékidőbe (és melynek felét remek érzékkel ellőtték az előzetesben). Maga a Démonok között sem tekinthető korszakalkotónak, de erre a szedett-vedett előzményre még a "tisztességes" jelzőt sem lehet ráaggatni; a Rosemary gyermekével egy napon emlegetni pedig egyszerűen tiszteletlenség. Hiába a hatvanas évek bizarr gyerekszobai miliője, 2014-ben egy ilyen figura előre prognosztizál egy halom megmagyarázhatatlan balesetet, bevonzott szellemeket, idegbeteg főhőst, leszakadó csillárt és bevágódó ajtót. Mindezekhez jelen esetben hozzájött még egy elégett forgatókönyv (bizonyíthatóan üres lapokkal), két kiegészítő szellem, elképzelhetetlenül hosszú közlekedőfolyosók egy minimum tizenkilenc szobás házban, ész és értelem nélkül összeollózott mitológiai háttér, valamint katasztrofális színészek által a "Száz kihagyhatatlan mondat egy horrorfilmből" című fiktív kézikönyvből idézett dialógok. Az Annabelle-t a nézhetetlentől mindössze a rendező, John R. Leonetti eredeti szakmája menti meg, ő ugyanis lassan harminc éve operatőr Hollywoodban, és ez a kifogástalanul beállított fényeken, valamint az elegáns térábrázoláson mindenképpen meglátszik.
A nyolcvanas-kilencvenes évek ontották magukból a kölcsönzői horrorokat, és olyan zenei egyéniségeket nevelt ki, mint (az A-listássá érett nagyokat szándékosan kihagyva) a szintetizátoron is zenekari megoldásokkal dolgozó Richard Band, az elektronikus káoszt mesterien űző Simon Boswell vagy a thrillerekig szelídült Daniel Licht. Ami a mostani generáció üdvöskéit illeti, egyelőre maximum az óvatos tapogatózás és a tapasztalatszerzésre kiváló munkák a jellemzőek, de többek közt Frederik Wiedmann, Michael Wandmacher, John Murphy vagy David Julyan is adós valami igazán bivalyerős zenei dühkitöréssel (bár utóbbi kettőnek azért nem ez a műfaj fekszik igazán). Akadnak köztük olyanok, akik valószínűleg már lemondtak arról, hogy érdemben letegyenek valamit az asztalra, legalábbis Elia Cmiral, Anton Sanko, Claude Foisy vagy a tomandandy már régóta olyan minőségű produkciókat termelnek, amelyek különálló hallgatásra alkalmatlanok. Kiváló ellenpélda a tavalyi Gonosz halott-feldolgozás, ahol Roque Banos mutatta meg a szakmának, miként is kell kórussal és nagyzenekarral felvértezve ezt igazán jól csinálni.
A Joseph Bishara-jelenséget a filmzenék világán belül részletesen bemutattam alig egy évvel ezelőtt, és a legfontosabb gondolatot most vissza is idézném: "lélektanilag működőképes, amit csinál, de ameddig kompozíciói ilyen arányban nélkülözik a zenei kapaszkodókat, addig kizárt, hogy a szakma és a horror műfajának egy új tehetségéről beszéljünk". Az Annabelle esetében a rendező személye mellett (aki a Démonok között során még operatőrként dolgozott) ő tekinthető visszatérőnek, és ami tagadhatatlan pozitívum: minden, amit a huszonhat trackre lebontott kompozícióban különösebb fájdalom nélkül végig lehet hallgatni, az végre az ő munkája; úgy néz ki, most Mark Isham nélkül ugrotta meg ezt a feladatot.
Egyéb értékelhető jellemzője azonban nemigen van Bishara újabb produkciójának, és nem térnék ki bővebben a mentségére már korábban is felhozott ellenérvekre, az Annabelle aláfestése pontosan annyi, amennyit az alapjául szolgáló film ér. Bishara pár éve alkot a szakmában, és eddigi munkáit ismerve kétségtelen tény, hogy ez utóbbi sikerült a legjobbra, de e megállapítást inkább egy ívelő tendencia kezdeti állapotának érdemes betudni, mintsem kimagasló eredménynek. A score egyik legszembetűnőbb sajátossága, hogy a korábban sokszor kizárólag elektronikus szőnyegek által teremtett atmoszféra itt szinte minden esetben kiegészül vonósokkal, így akkor is kicsit közelebb kerülünk a zeneiség fogalmához, ha a hegedű vagy a nagybőgő többnyire csak kibogozhatatlan hangtömegekből álló pluszt ad a terrorhoz. Ezekre példa a "Not My Blood", a "Broken Needle", a "Disciples of the Ram", a "Demon Doll Rises" vagy a "Devil Ram", és jellemzően a tremolo, a pizzicato és a con legno a három leginkább alkalmazott technika. Már jó fél órája benne vagyunk az őrületben, amikor a "Her Soul" során furcsamód (egy kitartott hang erejéig) feltűnik egy jazzorgona vibratója is - egy újabb hangszer tehát, bár mintha az "Its the One" során némi technikai utómunkával megbabrálva már hallható lett volna. Kifejezetten hatásos a két baba-tétel, az extrarövid "Doll Disposal" és a "Doll is Back", ahol az "Annabelle Opening"-ben már megismert mély vonósjáték gurgulázása kellően félelmetes hangélmény, és noha nehéz feladat a kaotikus kompozíciók relatív egyhangúsága miatt kiemelni bármelyiket is, nekem a "Black Stroller" az egyik csúcspontja az albumnak, itt hallani ugyanis először ritmikus kapaszkodót az eddig megszokott összevisszasághoz képest, felidézi Christopher Youngnak Az Átokhoz létrehozott hasonló pillanatait.
További előrelépést jelent a közel tizennyolc percnyi drámai vonósjáték, sok esetben zongorával kiegészülve. Csodát nyilván nem érdemes várni, mert ezen tételek zöme a hagyományos melankolikus sémát követi, és bármikor ki lehet hasonló tételt emelni a korábban felsorolt zeneszerzők műveiből is. Maga a tény számít meglepetésnek, hogy szándékosan egymás mögé helyezett hangokból jött létre kompozíció, ami a szerző esetében eddig szinte elképzelhetetlen volt. A "Found a Prayer", a "Return Home" és a "No Chance" csendes, levegősebb formában létrehozott dráma, míg a "Shaken Foundations" vagy az "Evil Constant" jóval összetettebb megszólalású, szinte totális reménytelenséget sugalló tételek. Olykor az erősebb érzelmi töltésű harmóniák közé bekúszik az alaktalan gonosz, így lesz a szomorkás "They Summon" közepénél vagy a "The Fallen" elején a drámához képest jóval több libabőr. Az albumot záró utolsó két, kifejezetten nyugodt hangulatú tracket pedig mintha egyáltalán nem is Bishara szerezte volna: egy zeneszerzőre tippelhető játékban röpködnének az olyan nevek, mint Dario Marianelli, Edward Shearmur vagy Gabriel Yared, már csak a hangszerelés nívóját tekintve is.
Összességében azt lehet mondani, hogy néhány zeneileg értékelhetetlen belépő után mintha elkezdődött volna valami; a hangulatteremtés most is működik, a feszültség, a kétségbeesés, a düh és a gyűlölet abszolút tettenérhető, mindezekhez azonban már kapcsolódnak megnyugtató kompozíciók is, ettől pedig a filmzene fogalma újra értelmet nyerhet. Más kérdés, hogy még mindig nem beszélhetünk egyedi megszólalásról, az Annabelle score-ja változatlanul nélkülözi a témákat, a rémületkeltésnek nem nagyon vannak fokozatai, az album végighallgatása ugyanolyan nehéz, mint a korábbi Bishara-darabok esetében. És ez az utóbbi megállapítás nem kizárólag zenei értelemben állja meg a helyét, ugyanis míg a Démonok között aláfestését a La-la Land kiadó lemez formájában is megjelentette (és ismerve az anyagot, nem lepne meg, ha szinte az összes legyártott példány ugyanúgy bedobozolva porosodna egy raklapon), ez utóbbi produkcióra nem csaptak le ugyanilyen vehemenciával, így az Annabelle score-ja a Warner házi kiadója, a WaterTower Music égisze alatt maradt. Vélhetően a horrorzenék iránti csekély érdeklődés és a szerző korábbi munkáinak minősége együttesen eredményezték azt, hogy kizárólag digitális formában, az iTuneson keresztül lehet hozzájutni az anyaghoz (jelenleg) 9 euró ellenében. Azt gondolom azonban, hogy a félperces belehallgatási lehetőség rendszere bőven elegendő, ezért az albumért felesleges pénzt kiadni, inkább várakozzunk tovább, hátha a jelenlegi fejlődési ütemnek megfelelően 2019 környékén már egy valóban értékelhető, erős, egyedi és zeneileg is komplex művet hallhatunk Joseph Bisharától.
