A nyolcvanas éveket nyögjük, ihlető forrását minden diszkóalapú retromozgalomnak. Az oroszok már a diszkóban vannak, övék a Brighton Beach-i táncparkett és a keleti parti drogkereskedelem, de a rendőrség egyelőre még az ős-brooklyni keménytökűek hitbizománya. A rendfenntartás, miként a rendbontás is, apáról fiúra szálló mesterség, a legkisebb fiúkon a sor, hogy gumibottal a kézben továbbvigyék az apai örökséget. Rendezőnk, James Gray is ilyen legkisebb fiú: úgy csüng a papa moziján, mintha legalábbis az élete függne tőle, hogy alkalmi színtársulataival időről időre újrajátszhassa A keresztapát vagy a Francia kapcsolatot. E feszítő vágy idestova három maffiakörnyéki filmet fialt, s közülük kettőben - nem rossz találati arány - két eredeti Corleonét is sikerült kiállítani: Gray eggyel korábbi, a vasúttörténettel és a síneket behálózó korrupcióval kacérkodó próbálkozásában (A bűn állomásai) James Caan adta meg a családfői alaphangot, ezúttal pedig Robert Duvall morog maga elé, dörgedelmes hangjában főrendőrhöz méltó méltatlankodással. Dramaturgiailag indokolt dohogás az övé, hisz filmbéli csemetéi közül csak az egyiknek, az iskolás képű Mark Wahlbergnek jött össze a rendőrjelvény, a négy kerék és a két gyerek, míg a másik fiúból megátalkodott diszkós lett, félig már az oroszok markában. E hallatlan felállásból és abból az iparági tényből, hogy a bűnözői életmóddal kacérkodó fiatalembert a jól jegyzett Joaquin Phoenix alakítja, egyenesen következik, hogy itt záros határidőn belül jó útra kell térnie valakinek. A lelki érés és a fiúi kötelességtudás persze szép és nemes dolog, de még ennél is szebb egy autós hajsza szakadó esőben, meg egy rajtaütés a part menti nádasban. Lám, a tojás megszülte a tyúkot: erős a gyanúnk, hogy ezek miatt az erősen főhajtásos, rajongói képsorok miatt kellett elkészíteni a filmet, és csak később lett kitalálva, merre is a jellemfejlődéssel. A lelki és egyéb útirányok kijelölésekor úgy böktek filmeseink New York térképére, hogy mindenki láthassa: a kispálya a miénk, melyet minimum egy folyónyi távolság választ el a Nagy Almától. Csak egyszer, és akkor is mintegy véletlenül tűnnek fel egy rendőrségi irodahelyiség ablakában a történet idején még büszkén álló ikertornyok, melyek, miként Gray mozija is, a közmondásos szegény rokont juttatják eszünkbe. Azt, aki a túlparton kénytelen cowboyt játszani.
