Néha úgy érzem a magyar filmszakmában él egy közhely, miszerint egy művészfilmben a szereplőknek keveset kell beszélniük. Behelyezzük ezt még egy itthoni vidéki környezetbe és máris teljesen valósághűlten lesz. Ilyen az Apaföld című film is.
Bevallom, egy filmnél nagy hangsúlyt fektetek a történetre, mert úgy érzem a közönségnek leginkább ez a mérvadó. Nem hiszem, hogy egy filmet azért kell elkészíteni, hogy tetszetős prospektust lehessen készíteni a jelenetképeiből és frappáns idézeteket lehessen benne közölni. Egy jó filmnek mondania kell valamit mindenki számára, és le kell kötnie a nézőt. Nehéz dolog ez és csak a nagyon profik tudnak ezzel trükközni. Aki meg kevésbé ismeri ezeket az legjobb, ha mindent bevet. Nem lehet csak jó képekből felépíteni egy filmet, de mintha erről már régebben írtam volna...
Az alapötlet egyébként nem rossz, miszerint mutassuk be az apa-fiú kapcsolatot, de a sztorinak a főszereplő szemszögéből se eleje se vége. A fiú ugyanúgy szerencsétlenül folytatja életét, mint a film elején, sőt még talán rosszabul is, azzal hogy elveszti barátját és édesapját.
Kicsit úgy éreztem, mintha kötelező előírásszerű elemeket kellett volna alkalmazni a filmben. Ilyen a film befejezése a halállal és végletek kinyújtása. Egy ilyen kapcsolat bemutatásához nem feltétlenül kell az apukát sittre tenni az anyukát halottnak nyilvánítani és bevonni még egy kényes szerelmes szálat. Ezek nélkül is elég részletesen bemutatható ez a kapcsolat. Még egy normális családban is rengeteg hasonló probléma található.
