Renoir. A film címe alapján arra számít az ember, hogy egy életrajzi filmet fog látni a világhíres Pierre-Auguste Renoir francia impresszionista festőről, vagy a legalább annyira híres filmrendező fiáról, Jean Renoirról. Gilles Bourdos filmje valójában egyikükről sem szól. A Renoir csak a legizgalmasabb részeket hagyja ki: nem tudjuk meg hogyan lett az apa festő, a fiú rendező. Amit kapunk helyette az egy festői szépségű, drámától mentes szerelmi történet.
A film főszereplője ugyanis a két férfi életét összekapcsoló nő, Andrée (Christa Théret). A fiatal lány 1915-ben váratlanul toppan be az idős Renoir francia Riviérán megbúvó birtokára, és válik a mester késői munkájának múzsájává. Az ekkor már 74 éves, elismert festő (a híres francia színész, Michel Bouquet alakításában) hatalmas lelkesedéssel áll neki megfesteni a vörös hajú, üdén érzéki lány portréját. Teszi ezt annak ellenére, hogy súlyos ízületi betegsége miatt az ecsetet már a kezéhez kell kötözni. A "mestert" házában egy olyan, kizárólag nőkből álló személyzet szolgálja ki, akik közül sokan maguk is álltak már modellt a festőnek (jelentsen ez bármit). Andrée érkezését a festő egy keserű "túl korán, túl későn" megjegyzéssel üdvözli, utalva arra, hogy a lány még túl fiatal, ő pedig már túl öreg ahhoz, hogy egymásba szeressenek. Fia, az ekkor még csak 21 éves Jean (Vincent Rottiers), a háborúból érkezik haza, hogy a fronton szerzett súlyos sérülését kipihenje. A lány rövid időn belül mindkét férfi életének középpontjába kerül: az apának múzsa, a fiúnak szeretője lesz.
A dráma középpontjába a három ember a kapcsolatrendszere kerül. Sajnos, egyik szál sem rendelkezik kellő mélységgel ahhoz, hogy valóban érdekessé tudjon válni. Jeannak saját bevallása szerint "nincsenek álmai és ambíciói". Ezzel szemben Andrée komoly színésznői álmokat dédelget és Jeant (a pénzével együtt) megpróbálja a filmkészítés irányába terelni. A konfliktus alapja, hogy – bár a fiú ígéretet tesz a lánynak a jövőre nézve – előbb még visszamegy a frontra. Döntése miatt apjával is ellentétbe kerül. Az apja árnyékában élő fiú egyedül a katonai szolgálatban látja a függetlenedés lehetőségét, talán pont azért, mert az öreg teljességgel megpróbálja kizárni a háborút a gondolataiból és csak a szépség és a fiatalság megörökítésének szenteli az életét.
Valódi történet híján a film leginkább egy életképekből álló gyönyörű montázs. Az érzelmi konfliktusok metszéspontjában olyan témák kerülnek elő, mint a csúnya és rettenetes öregség és a vágy az elérhetetlen, szépséges fiatalság után, vagy a bajtársias elkötelezettség és ennek szomorú velejárói a háborúban. Mindezen filozofikus gondolatok ellenére, az egyetlen érdekes esemény az, hogy Andrée hogyan fordítja feje tetejére a Renoir ház életét. Sajnos nem kapunk választ arra a kérdésünkre, hogy mitől olyan rendkívüli ez a nő, hogy két zseni rajongását is kivívja. Vagy ekkora hatalma van a szépségnek?
A film azon a "drámai ponton" ér véget, hogy a fiú végül tényleg elindul a háborúba, ami kevés aggódással tölti el a nézőt, hiszen tudjuk, hogy vissza fog térni, hiszen még meg kell rendeznie A nagy ábránd és A játékszabály című remekműveket. Andrée később valóban a rendező múzsája és felesége lesz és Catherine Hessling néven Renoir fél tucat filmjében szerepel majd – ezekről az izgalmas részletekről azonban a film már csak egy feliratban tájékoztat minket.
A film valódi főszereplője viszont maga a fény. A csodálatos operatőri munka az, amiért megéri megnézni (bár egy impresszionista festőről készült filmnél elvárható, hogy a képek megidézzék a művészt.) Az operatőr nem más, mint Mark Ping Bing Lee, aki Wong Kar Wai Szerelemre hangolva című filmjét is fényképezte. A vizualitásnak itt is nagyon hangsúlyos a szerepe. Rengeteg az olyan epizód, ahol az idős mestert munka közben látjuk, amint festi az érzéki Andréet, aki gyönyörű természeti háttérrel ül vagy fekszik modellt a plein air festészethez. (A filmben megjelenő Renoir festményeket egyébként a híres képhamisító, Guy Ribes festette.) Renoir minden képén a színek uralkodnak és soha nem látunk feketét: „"Nem vagyok hajlandó feketének festeni a világot." – mondja a filmben. "Egy festmény legyen kellemes és vidám. Elég kellemetlen dolog van így is az életben. Nem kell, hogy én még egyet fessek." Ping Bing Lee képei tökéletesen visszaadják a mester mottóját: mindig érzékenyen ragadja meg a látványt, legyen az egy erdő szélén folydogáló patak, a fák lombján átsüvítő szél, vagy egy gyönyörű nő bőre, amelyen játszik a fény.
Értékelés: 6/10
