A 2008-as A pankrátor óta reneszánszukat élik azok a filmek, amelyekben a főszerepet játszó színész alakításához a kritikusok rendszeresen odateszik, hogy azért is erős, mert némiképp életrajzinak is lehet nevezni a történetet. Akkor Mickey Rourke alakított egy egykoron sikeres, szeretett és csodált sztárt, aki azóta leszegényedett, elfelejtették és megkeseredve, egyedül tengeti napjait. Ezután jött a 2009-es Ki nevet a végén?, amelyben Adam Sandler játszotta ugyanezt, csak bunyós helyett humoristában. Ehhez a sorhoz csatlakozott most a (a hihetetlenül idétlen magyar címmel ellátott) Hogyan írjunk szerelmet...
...ám a fentebb is említett, két (kifejezetten drámai és erős) filmmel ellentétben ez a romantikus komédia kategóriában indul, és ezúttal Hugh Grantet kell sajnálnunk, amiért szépfiúnak már túl ráncos, és a romantikus filmek fő szerepei nem automatikusan hozzá futnak be. Akarom mondani, az általa alakított Keith Michaels forgatókönyvíró lehetne a sajnálat tárgya, aki egyszer régen Oscar-díjat is kapott egy filmjéért, a mai modern filmiparban azonban már nem tud labdába rúgni, a romantika már nem kelendő és a lelketlen producerek csak az emancipált, „kickass” női főszereplőre vevők.
Az önsajnáltatás – főleg, ha nem megalapozott – egyáltalán nem vonzó a néző szemében, és Adam Sandler lamentálása talán pontosan ezért nem találta el annyira a pénztárcákat és a szíveket, hiszen karakterében (s vélhetően személyiségében is) benne volt ez a nem túl vonzó, szinte nyávogós hangvétel, de Rourke pankrátorának (és ezzel együtt a színésznek) a történetén meghatódott a publikum és a kritika is. Szerencsére Marc Lawrence nem vetette el a sulykot, helyesen ismerte fel, hogy itt nem lesz elég egy meghatódáshoz az, ha a 90-es évek talán leg(el)ismertebb szépfiúja kizárólag azon siránkozna, hogy nehéz az élet a ráncos, negyvenöt fölötti férfiaknak Hollywoodban (habár nem tudták kihagyni Hugh Grant Golden Golbe-köszönőbeszédének a filmhez igazított verzióját), és ehhez a történethez olyan remek dialógusokat írt, hogy még az előítélekkel megátkozott néző is kellemes érzéssel távozhat a moziból.
Pörgősen, dinamikusan jutunk túl az első felvonáson, a munkát nem kapó forgatókönyvíró elvállal egy kisvárosi egyetemen egy tanári munkát, hogy a számlákat fizetni tudja. Természetesen az elején nem veszi komolyan a tanítást, (természetesen) diákjai lelkesedését látva jobb belátásra tér, (természetesen) a film eleji cinikus, „csak a tehetség számít, a tanítás semmit nem ér” hozzállásából is kimozdítja a kétgyermekes, szingli, optimista világlátású egyetemista-családanya, Holly (Marisa Tomei), és (természetesen) végül a hazug, kizsigerelő hollywoodi rendszerrel is szakít.
Eredeti történetre, váraltan fordulatokra tehát senki ne számítson. Ami viszont mégis egészen jóvá (nem túlzás, tényleg jóvá) teszi a filmet, az a dialógus és (kissé meglepő módon, mondhatnánk egy ilyen történet után) a kifejezetten jól kidolgozott karakterek. Minden szereplőn érezhető, hogy az író-rendező tiszában van a családi hátterével, és nem csak a történet előrehaladásáért vagy a kötelező színészlétszám eléréséért vannak ott. A férfit a legelső napján elcsábító diáklányról (aki miatt kirúgását kezdeményezik az egyetemről) a film folyamán kiderül, hogy problémái vannak az apjával, de a közöttük lévő konfliktusra csak annyi utalás történik, amennyi kell. A családjáról folyamatosan panaszkodó tanszékvezetőnek (J .K. Simmons) igazából az égvilágon semmi valós problémája nincs, de elvárják tőle kollégái, hát panaszkodik. Még az elsőre legelnagyoltabbnak tűnő, „fajtiszta”, Star Wars-imádó (ennek ellenére azt rosszul idéző) nerd is árnyalódik a sztori előrehaladtával.
A témából adódóan elkerülhetetlen némi önreflexió, de ez sosem válik túlzottá vagy modorossá a film folyamán. Utalgat ugyan Michaels arra, hogy a harmadik „felvonás” megfelelő befejezése fontos neki, de az utalás végig értelmezhető diegetikusként is, ezzel megtartva némi (Hugh Granthez illő) finom eleganciát a filmben.
Nem vált világot a Hogyan írjunk szerelmet, stílusában kifejezetten rizikókerülő és fordulataiban is kiszámítható, a műfajhoz képest viszont meglepően friss és üde a szövegezése, életszerűek és szerethetőek a karakterei. Egy esős vasárnap délutánra tökéletes, hányingert nem okozó, lazán életigenlő film. Az abszolút legtöbb ki van hozva a történetből, (eredeti címével ellentétben) átírást nem igényel.
