Bár kiskoromban magam is rendeztem leszámolást az öcsém matchbox-Transformerseivel, nem tartozom azok közé a Transformers-fetisiszták közé, akik alkatrészenként vizslatják az új Michael-Bay film robotjait, hogy leleplezzék, azok miben térnek el az eredetitől.
Az X-Aktákba hajló történet, és a képregényfigurákat meghazudtolóan közhelyes karakterek nem tüzeltek fel, és maguk a színészek (Shia LaBeouf, Megan Fox, John Voight, vagy John Turturro) is kevés lehetőséget kaptak ahhoz, hogy benntarsanak a moziban. De a Transformerst nem is ezért, hanem az egymásnak feszülő robottestek miatt volt muszáj szélesvásznon látni. A basszushangokkal megtámogatott digitális játékfigurák pedig olyan elsöprő hatással voltak rám, hogy a mellbimbóm is belekeményedett. Amellett, hogy a melák robotok mozgása látszólag nem mond ellen a fizika alapvető törvényszerűségeinek, olyan elegánsan zúzzák szét Los Angeles belvárosát, mintha a Győri Balettben szívták volna magukba a mozgáskultúra alapjait.
Spielberg a Transformersben producerként vett részt, ez látszik is, és nemcsak azért, mert E.T.-t jól kiröhögik a filmben. A spielbergi receptnek megfelelően a humanoid főszereplő a történet elején még elszerencsétlenkedik egy darabig, hogy esetlen figuráján keresztül minden popcornzabáló belélhesse magát a nagyszabású mesébe. A nyeszlett vállú átlagsrác aztán a suli legjobb csajával is randizhat, és bár olyan sztorit ad elő, amiért már az oviban is kigúnyolnák, a fináléban mégis szerepe lehet a Föld megmentésében.
