zene: Zacarías M. de la Riva
vezényel: Deyan Pavlov
kiadás éve: 2014
kiadó: MovieScore Media
játékidő: 54:06
A nem is oly távoli jövőben járunk, amikor a Föld lakosságának közel száz százaléka kipusztult, 2044-re pedig a néhány millió túlélő falakkal zárja el magát a radioaktív sivataggá változott külvilág és a kint rekedtek elől. A falak építését a mindennapokban is használatos robotok végzik, akikbe az emberek védelmének érdekében két szabályt tápláltak: nem árthatnak létrehozóiknak, és nem változtathatják meg saját vagy társaik működését. Amikor egy rendőr rábukkan egy olyan robotra, mely minden jel szerint önmagát javítja, lelövi azt. Az androidot biztosító cég hitetlenkedik, és útnak indítja egyik munkatársát, Jacq Vaucant (Antonio Banderas), hogy kivizsgálja az esetet. A férfi végül olyan dolgokra akad, melyek más megvilágításba helyezik mindazt, amit addig gondolt a robotok és az emberek között fennálló kapcsolatról.
Noha ígéretesen indul, a spanyol-bolgár koprodukcióban készült Automata végül egyáltalán nem váltja be a várakozást. Holott ugyanakkora eséllyel lehetett volna egy értékes gondolatokat felvető, igényesebb akciófilm (mint például a District 9 - amennyiben azt e műfajba szoríthatjuk), mint egy a Szárnyas fejvadászhoz hasonló, filozofikus sci-fi az emberi tulajdonságokat egyre jobban megértő géprabszolgákkal, ám végül egyik sem jött össze. Pedig a vizualitással semmi gond, mert a nem éppen hollywoodi blockbusteri szinten mozgó, mindössze 15 millió dolláros gyártási költség hátrányai meglehetősen ügyesen lettek kiküszöbölve. Bár a mozi mintegy fele - költséghatékonyságból is - ugyanúgy sivatagban zajlik, mint majdnem az összes többi, világégés után játszódó produkció, emellett feltűnő a statiszták hiánya is, hiszen szinte minden kong az ürességtől, Gabe Ibánez rendező a lehetőségekhez képest abszolút sikerrel érezteti a város sötét, lepusztult miliőjét. A minimalista "arcuk" ellenére is valahogy barátságosnak, ugyanakkor szomorúnak egyaránt ható kreatúrák (különösen igaz ez az arccal is rendelkező szexrobotra, aki egy valódi prostituált összetörtségét árasztja magából) kifejezetten színvonalasan festenek, mozgásuk és kidolgozottságuk is megfelel annak a képnek, amit egy gépemberről gondolunk, ráadásul még csak nem is egy szokásos, "a teremtmény teremtője ellen fordul"-féle klisés mozit kapunk.
Nagy probléma viszont, hogy a film még akkor is igen vontatott, ha előre sejtjük, hogy nem egy robbanásokkal és fegyveres leszámolással színesített akciómozit kezdünk el nézni. Emellett semminek nem érezni a súlyát, nincs a néző által is átérezhető tét. A harmadik fő gond Antonio Banderas. Az ezúttal tar fejjel feltűnő színésszel az első harmadban még nincs komolyabb gond, azonban amikor kikeveredik a sivatagba, és színészi erődemonstrációnak kéne következnie, onnantól teljesen hiteltelenné válik, alakítása szinte a délutáni, amatőr szereplőkkel rögzített, kereskedelmi tévés műsorokban látottakkal vetekedik. Holott harag, lelki és fizikai fájdalom, letörtség, részegség egyaránt szerepel az eljátszandó érzelmek és viselkedések skáláján, de nemegyszer egyenesen komikus, ahogy sántikálva totyog ide-oda, vagy dühösen üvöltözik, torzul az arca, mert eközben egy pillanatra sem Jacq Vaucant látjuk, hanem Banderast, ahogy reménytelenül küzd Vaucant szerepével. Színésztársai között - Robert Forster és Dylan McDermott mellett - megtaláljuk tőle válófélben lévő feleségét, Melanie Griffitht, aki külsőleg ugyan jól összekapta magát a sok műtétnek köszönhetően, és sikerrel feledteti, hogy talán már az oviban is botox volt a jele, csak éppen jól szituált karakterének nehezen hisszük el, hogy robotokat javít és épít át a lepusztult környéken lévő csillogó-villogó műhelyében. Lehet még sorolni az olyan apró, mégis kizökkentő gondokat, mint például a síró csecsemő egy mozgalmasabb szcénában, aki - nyilván épsége érdekében - látványosan nincs abban a kosárban, amelyikben elvileg hurcolásszák, és zavaró, hogy miközben a pusztuló világ reménytelenséget sugalló képeit ellensúlyozhatná a Vaucant és felesége között fennálló bensőségesség, egy pillanatra sem érezzük, hogy e két ember szereti vagy egyáltalán valaha szerette egymást. Sajnos az Automata egy mélyebb gondolatok nélküli produkció lett egy ezúttal pocsék főszereplővel, ami azért szomorú, mert az alkotás egy megható és elgondolkodtató, igen emlékezetes élmény irányába is fordulhatott volna.
A zeneszerző a spanyol Zacarías M. de la Riva, aki hazánkban eddig háromszor bukkant fel mozifilm stáblistáján. Önállóan a Tad Jones csudálatos kalandjai és a Hópihe című animációknál, hangszerelőként pedig a csontsoványra aszalódott Christian Bale-ről elhíresült A gépész kapcsán segédkezett Roque Banosnak. Az említett alkotások zenéi valószínűleg nem maradtak meg senkiben, de az Automata révén végre megmutathatta, mi rejlik benne. A bolgár szimfonikusokkal és svéd kórussal rögzített műve lehetett volna a nagy kiugrás, amennyiben maradandóbb mozihoz kapcsolódik, így azonban - sajnálatos módon - csupán a filmzenerajongók figyelmét hívhatta fel magára. Mivel Ibánez első mozijánál de la Riva volt a komponista, a másodiknál is felmerült közreműködése. Amikor megtudta, hogy a rendező befejezte a forgatást, elérkezettnek látta az időt arra, hogy a történet általa ismert részei ihlette zenei vázlataival elkezdje őt bombázni, melyek elnyerték Ibánez tetszését, a poszt pedig betöltésre került.
A direktor a zenei irányvonal meghatározásakor még Jerry Goldsmith művére, az 1968-as A majmok bolygója score-jára tekintett követendő példaként, de végül el kellett ismernie, hogy egy ahhoz hasonló kavargó, atonális mű itt egyáltalán nem működött volna. Ennek oka, hogy mivel a kreatúrák nem tekinthetők gonosznak, csupán az embertől független, kihasználástól mentes életre vágynak, cselekedeteiket ez mozgatja, ezért az irántuk érzett szimpátia és együttérzés létrehozásában nem egy zaklatott zenének kellett segítséget nyújtania. Ebben tehát a latinul éneklő kórusra hárul a főszerep, mely a legemlékezetesebben (a "Requiem aeternam Dona eis Domine - Uram, adj nekik örök nyugalmat!" sort énekelve) a szépséges, vonóscentrikus "We Want to Live"-ben, illetve variációjában, az "Automata Requiem"-ben hallható, és e szerzeményekre még talán maga Ennio Morricone is büszke lenne, ha ő írta volna őket. Az énekkar, néhol egy fiú szólistával kiegészülve, a legtöbb trackben kapott kisebb-nagyob szerepet: például a "Robot on Fire"-ben és a néhol horrorisztikusan fenyegető "Into the Desert"-ben feszülten, míg a "The Earth"-ben, a "Desperation"-ben, a "The Precedent"-ben, a "Meeting Cleo"-ban és a "Locker"-ben éterien dalolnak. Egy másik főszereplő a cselló, a hangszer a legszebb motívumot az "Apology" első felében játssza, illetve az igen intim, zongorával kiegészülő "A Night Out Dancing"-ben, mely az album egyik érzelmi csúcspontja. Megemlíteném még a "Birth of a New Robot"-ot, mely (a "Desperation"-höz hasonlóan) némileg olyan, mintha Az őrület határán zenéjéből indult volna ki, de remek példa arra, hogy valami ismerőstől hogy lehet eljutni egy teljesen más irányba.
Bár külön nem érzékelhetően a hangminták is jelen vannak, a robot-téma ellenére a megközelítés nagyrészt hanyagolja az elektronikát (szinte csak egy rezgő, ambientes effekt képében tűnik fel, például az "Im Burnt Out"-ban), hiányát mégsem érezzük. Az aláfestés erőssége, hogy - néhány kivételtől eltekintve - önmagában is hallgatóbarát, sőt kifejezetten értékes élményt nyújt. Zacarías M. de la Riva jól érzett rá arra, hogy valamiféle átmenetre lesz szükség a filozofikus sci-fiknél és az akciófilmeknél megszokott score-okhoz képest. A jelenetek alatt viszont nem mindig sikerült eltalálni a zene megfelelő hangerejét, és túl a háttérbe lett keverve, így nem éreztem úgy, hogy a kellő hatás elérése maradéktalanul sikerült, ebben azonban a rendező és az Automata félresikerültsége a ludas, mert egyébként 2014 egyik legérdekesebb score-ja született meg, számos emlékezetes és szép pillanattal.
