Van, aki lelkesedik Eric Rohmer filmjeinek lassú és aprólékos iránytalanságáért, van, aki nem tud az egésszel mit kezdeni. Én a lelkesedők büszke lobogóját emelem a zord fuvallatok magasába, úgy, nehéz ezt megmagyarázni, ahogy az ember egy színt vagy egy ételt szeret, odavan a fáradt zöldért meg a tökfőzelékért mondjuk. Nem túl bonyolult, és főleg a legkevésbé sem szélsőséges jellemek, egyszerű, egyjelentésű közbeszéd; olyanok a Rohmer-filmek, mint az élet megszokott és örömmel vállalt rutin-dolgai, meg mint ahogy telik az idő, amikor nincs semmi különös, de mégis jól elvagyunk, az írás-alany legfőbb gondja, hogy ne má´, mintha pattanás nőne a homlokán. Jó bennük az is, hogy tele vannak derűs szeretettel, senki sem gonosz, senki sem ostoba végzetesen, senkit sem ver a sors.
Az ősz meséjében is kedves szereplők, egyik helyesebb, mint a másik, szaladgál a fejükben - na, nem túl sebesen - mindenféle homályos gondolat, kerülgetik a forró kását, kombinálgatnak, hogy hapsija legyen valahogy Magalinak, aki közepes szakértelemmel, de elszántan és elszálltan műveli a néhány hektár szőlőjét a Rhoöne völgyében, ropog benne az őszi tűz. Isabelle, a gyerekkori barátnő apróhirdetést ad fel, be is szerez egy kapcsolatéhes, mértéktartóan balfasz és nem is túlságosan sértődékeny ötvenes férfit, egy derék hülyét. Vele párhuzamosan képbe kerül egy tanár is, akitől a szerelme, Magali fiának a mostani csaja próbálna elszakadni, tulajdonképpen nem is túl érdekesek a konkrét viszonyok, minden Rohmer-filmben vannak efféle kapcsolat-kavarások.
Nem ez a pálya csúcsa, de minden Rohmer Rohmer, az aktuális életforma-gesztusokkal, ahogy a nő előveszi a blézerzsebből a mobilót, sietve, ahogy elővenni helyénvaló, ilyenek. A miliő. A végén a lagzizenekar gitárosa, majd egy pillanatra a kapatos tangóharmonikás, megannyi hibátlanság. Negyvenedik éve műveli amúgy az idős mester, másodperceken belül nyolcvanéves, és tudja, hogy van a mindenkori aktuális élet. Csoda.
