Philip Pullman regényeivel sorra nyeri a díjakat. Az angliai Nagy Könyv-szavazáson 3. lett Az Úr sötét anyagai trilógiával. Ugyanezért az alkotásért idén neki ítélték a Carnegie-érmet is; vagyis a britek ezt a trilógiát az elmúlt 70 év legjelentősebb ifjúsági történetének kiáltották ki.
A trilógia első darabját, látva a Gyűrűk Ura, a Harry Potter, illetve Narnia krónikái elképesztő sikereit, egy, a csőd szélén álló filmstúdió (a New Line Cinema), ha kissé nehézkesen is, végül csak premierre vitte. A film azonban siralmasan nyitott a mozikban. Ennek egyik oka az lehet, hogy amerikai keresztény körök (a Katolikus Liga) bojkottra szólították fel a hívőket, mert attól félnek, hogy gyerekeikre rossz hatással lesz a művek nem titkolt vallásellenessége. Az író ugyanis felvállaltan ateista. Egyik fő inspirációjának a Narnia krónikáit jelölte meg: saját trilógiáját válaszul szánta C. S. Lewis műveire, amiket túlzottan sziruposnak és erőltetetten kereszténynek lát. Mindezek ellenére például a canterburyi érsek kifejezetten ajánlja a könyvet gyerekeknek. Vajon mi a varázsa?
Az arany iránytű műfaját tekintve steampunk. Egy, a XIX. századi miliőre emlékeztető alternatív világban megjelennek a modern technika vívmányai, fantasztikus elemekkel vegyítve. Az ilyen művek, mondhatni, gőzgéphajtású antiutópiák. Nemcsak a háttér, a szereplők is kultúrák kutyulásából születtek: nordikus királyságban élő, páncélos jegesmedvék, nyilazó boszorkányok, kalózok, zeppelinnel közlekedő cowboyok. A beszélő totemállatok, a gonosz szamojédek már csak hab a tortán. És hogy konfliktus is legyen, egymás mellé kerül két véglet: a középkori nézeteket valló, világi hatalmat gyakorló kereszténység, illetve az univerzumok közti utazástól már csak lépésnyire lévő, racionális tudósok. És mindkettőt eltúlozva ábrázolja.
Nem kisebb színészek adták nevüket mindehhez, mint Nicole Kidman (egyre szebb és meggyőzőbb), Ian McKellen vagy Kathy Bates. Rajtuk kívül, az eddig ismeretlen főszereplő kislány, Dakota Blue Richards bámulatos tehetsége önmagában is eladná a filmet. Erre azonban nem szorul rá, pazar látványvilág, lendületes, fordulatos mese is társul a színészi teljesítményekhez.
Igaz, az író a kereszténység külsőségeit és annak majdnem minden hibáját a gonoszokra aggatta. Ahogy az is igaz, hogy lejárt lemez már a kereszténységet kárhoztatni minden rosszért (emberevőknek beállítani az apácákat, gyerekmolesztálóknak a papokat stb.). De akinek nem inge, ne vegye magára. A film nem pusztán erről, hanem elsősorban a szabad akarat diadalmaskodásáról, a jó, a barátság és az erkölcs győzelméről szól. Azonban mindenképp szerencsésebb lett volna, ha - bizonyos részletei miatt - nem advent meghitt pillanataiba erőltetik.
