Az áruló csókja

"Jól eltátottam a számat, amikor megnéztem: mit keres ez a rengeteg szereplő abban a filmben, amit Emma Thompson és én forgattunk?!" - mondotta tavaly télen lapunknak Alan Rickman. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik film, az Igazából szerelem kapcsán - egy időben ők alkották a vásznak ügyeletes "vonzón érdekes arcú" párosát. Ahogy az érzékeny és olykor gondolkodni is hajlandó embereket képzelik a lámpafénybenÉ Nos, megnéztük volna a képét e mű után is. Az 1998-as Judas Kiss tipikusan Ponyvaregény utáni mozi: kötelező, hogy minden mellékszereplő élete kész regény legyen, s ez minimum az arcára legyen írva, de jobb, ha el is meséli, nyilván tárcserélés közben. A neves angol vendégművészek maguk is mellékszerepekben hoznak problémás hátterű, ám szeretetre méltó bűnüldözőket. A bűn pedig emberrablási megalapozottságú emberölés, úgyszólván véletlenül arra járó áldozattal (férjét, a szenátort felszarvazni érkező asszonyka). Pszichopata elkövetők, a végén elmaradhatatlan csavar - szám szerint tizenkettő ebből egy tucat.

Sebastian Gutierrez (aki később a Gothika forgatókönyvírójaként vagy a Rajzás író-rendezőjeként hallatott magáról) igyekvő, ám visszafogottan átgondolt, alig is felkavaró, ma már (de nyilván a maga idejében is) bántóan uncsi, olyan "tarantinós" thrillert rendezett - ha mégis kikölcsönzöd, a végéig nem tudod eldönteni, hogy a film+-on láttad-e már, vagy a film+2-n. Vagy egyáltalán láttad-e, mindenesetre minden mozdulata ismerős.

És persze a híres művészek is alibiznek csak, de őket aközben is jó nézni.