Minden kapcsolat életében eljön a pillanat, amikor egy utazás alatt teljesen le kell rombolni mindent, hogy eldőljön, merre tovább. A szerencsésebbeknek Julie Delpy rendezi a válságot, ahogy azt a 2 nap Párizsban című filmben tette.
Fájdalmas romantikus vígjáték drámai és társadalmi kritikai részekkel - ez lenne a pontos műfaji megjelölése a 2 nap Párizsbannak, ami valójában juliedelpys film, bár ez csak a második rendezése (plusz a Linklaterről készített Mielőtt felkel a nap és Mielőtt lemegy a nap), de ezentúl én az ilyen mozikra ezt mondom majd.
Van egy harmincas fotósunk, Marion (Julie Delpy), aki amerikai barátjával, Jackkel (Adam Goldberg) járja Európa klasszikus képeslap-helyeit, a főcím alatt Velencéből utaznak Párizsba a lány szüleihez a ronda dagadt macskájukért, de ripsz-ropsz saját kapcsolatukat kezdik felboncolni: a lány megijed az örökkévaló házasságtól, a fiú retteg a lány múltjától, így mindketten saját jelenüket vágják haza, a fiúnak nem a farka nagy, hanem az egója, ezért nem fér bele az óvszerbe, hangzik el a végső döfés.
Julie Delpy egy allround player, akit a játék minden területén be lehet vetni, és mindig a legjobbat hozza. Elénekelte a főcímdalt, vágott, rendezett, szerepelt, forgatókönyvet írt és meg nem erősített híreink szerint ő főzött a stábnak, ami 72 Julie Delpyből állt, plusz a saját szüleiből, akik a filmbeli szüleit alakítják. Meglepetésemre a filmben Adam Goldberget, a Jóbarátokból ismert rénszarvas-sapkás figurát nem Julie Delpy alakítja, ami megint csak jó döntésnek bizonyult. A franciák szerint arab kinézetű, különböző mániákkal és félelmekkel színezett Jack mindentől retteg, ami Európában van: szex, fertőzések, terrorizmus és igazi húsételek. Párizsban két nap alatt találkozik mindezekkel: a szülőktől kezdve a művész barátokig mindenkit csak a szex érdekel, még a taxis is a nőjét fűzi, ha nem rasszista monológokat ordibál.
Az utazás minden kapcsolat utolsó mentsvára, egy újrafelfedezés. Persze nem akkor, ha történetünk központi nőalakja Párizsban nőtt fel, ahol leszopni valakit nem jelent semmit (mint az kiderül), az eslő szexuális élményt nem almás pitével, hanem tízes csoportokban élik át a fiatalok. Ha valaki még nem olvasta el Catherine Millet szexuális életét, most tegye meg. Mert Párizs a hírekkel ellentétben nem a szerelem, hanem a végnélküli szex fővárosa, és inkább falu az egymást átszövő párkapcsolati hálózat miatt. Na, ide érkezik meg Marion barátjával, aki azt hitte, hogy a farkára kötött lufival fotózkodni intim és vicces, pedig Marion életében ez csak a fiúkat keretbe foglaló összehasonlítási alap.
Amit Párizsról az útifilmekben és a romkomokban látni, azt Julie Delpy lerombolja, például egyszer sem mutatja meg a turista látványosságokat, de ha megteszi (Jim Morrison sírhelyénél), akkor is viccet csinál belőle: hülye hippilány táncol előtte, a lány anyja meg lefeküdt Morrisonnal. Mert az anya ilyen, míg az apa pénisz és vagina rajzokból állít ki galériájában.
Julie Delpy olyan, mintha Woody Allen nő lenne és európai, mert ugyanabba az értelmiségi környezetbe helyezi történetét, hasonlóan sok nyelvi humor, szélsőséges párkapcsolat és fájdalmas-romantikus szerelem jellemzi, sok önéletrajzi elemmel, például neki is rossz a szeme, mint WA-nak. A történetet is Julie Delpy nézőpontjából látjuk, ő reagál minden kapcsolati kérdésre, még ha többször kilépünk ebből az egyes szám első személyből, hogy megtudjuk, mi történik a Da Vinci-kódot kutató amerikai turistákat szívató Jackkel, aki magányos párizsi sétáján antiglobalista terroristával találkozik.
Veszekedésben a kibéküléssel egybekötött rituális szeretkezés a legjobb, de erre szereplőink nem igazán jönnek rá, így csak egymást hajtják a végkifejlett felé. Nem baj, tudjuk, hogy Julie Deply ért a párkapcsolatokhoz.
