Hogy a hosszú beállítások és a sok duma alkalmazása a 21. században mennyire számít innovatív filmkészítési metódusnak, arról lehet persze szépeket mondani, de vitatkozni teljesen felesleges. Így van ez még az olyan bensőséges lelkiismereti drámák esetében is, mint Corneliu Porumboiu (vele készült interjúnk Nagy szó! címmel a május 13-i lapszámban) rendőri története, melyben a kis rendőr kis napjai kerülnek terítékre, hogy tudniillik neki sem könnyű.
Annál is kevésbé, mert most épp azt a feladatot kapja, hogy kövessen egy hasisfogyasztó fiút - a főnökei gyors eredményt akarnak, mérlegelésnek helye nincs. Mit gondolnak, hősünk, a beszédes nevű Cristi mérlegel-e? Megmondom én, legyen bár spoiler: még vívódik, tépelődik is, hovatovább követés közben még emészti is magát, különösen a tekintetben, hogy miért a szerencsétlen fogyasztót kell elkapni, aki ráadásul még gyerek is, mikor kis aprómunkával kézre keríthető lenne a terjesztő is. Hogy az például a gyereknek mennyivel lenne jobb, az már egy más lapra tartozó kérdés, lévén a díler vélhetően valamelyik családtagja.
Ha mindezek fényében nem látszik napnál is világosabban, hogy mennyire didaktikus és gyermeteg Porumboiu díjakkal dúsan dekorált filmje, akkor mesélhetem tovább is, de térjünk inkább azon dolgokra, amelyek mégis befogadhatóvá teszik a próbálkozást. Ez pedig egy régi - bombabiztos - választás, a hétköznapok feltűnő sajátjainak érző felmutatása, eszerint tehát filmünk repetitív, lassú és egyhangú és monokróm, a maga teljes és végérvényes kétosztatúságában (a melóban és otthon). Cristi főnöke a tipikus visszataszító rendőri középvezető, s ami azt illeti, kedves felesége sem az izgalmak kimeríthetetlen kútforrása. Ahhoz persze elég szemes, hogy kiszúrjon egy szót a rendőri jelentésben, miszerint az rosszul van írva... minek tisztázására azután a film és a finálé döntő jelenetében - a főnökkel és egy értelmező szótárral - visszatérünk. S e szemantikai akciójelenetben kéne a néző előtt is megnyílnia új világoknak, de legalábbis önnön lelkiismerete kútjának, rosszabb esetben fekete lyukának. Mert ha nem nyílik, akkor maradunk ott, ahonnan indultunk: a kis rendőr nagy - hoszszú-hosszú beállításokban felvett, amatőr hangulatúra fotografált, brutálisan szájbarágósan előadott - nagy szerencsétlenkedésénél. Nem mondom, ebben is van élvezet, de hamar el lehet unni. S akkor már nem segít a befejezés elviselhetetlenül természetes logikája sem - sőt, minden hiába.
