Bár Suzanne Collins trilógiájának második része csupán átvezetés, az izgalmakat sikerült fenntartani, a színészek játszi könnyedséggel hozták a karakterüket, a háttérben zajló események bemutatása pedig teljessé teszi a történetet. Korrekt adaptáció, mely ügyesen szlalomoz a hibalehetőségek között...
Az elmúlt években egymást váltogatják a könyvadaptációk, mindig van miért rajongani – vagy éppen van mit gyűlölni. Az adaptálás nehéz meló, hiszen nem lehet minden egyes rajongó igényét kielégíteni úgy, hogy közben azok a nézők is értsék (a film rövidsége ellenére) a cselekményt, akik nem olvasták a regényt. Sok adaptáció elbukik ezen (kérdezzétek meg azokat a csodalényeket, akik a Harry Pottert csak filmként ismerik, miről is szólt az a nyolc rész…), ahogy az is nehézségeket okoz, mennyit tartsanak meg a könyv történetéből, és min változtassanak, hogy az többet adjon a rajongóknak és a nem-rajongóknak egyaránt. A Futótűz, akár csak az elődje, egész jól szlalomozik a hibalehetőségek között – és ezt, mint finnyás rajongó írom.
Az éhezők viadala végén Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) kijátszva a Kapitólium rendszerét megnyerték a Viadalt, ezzel azonban beindítottak egy folyamatot, amelyet már az első rész során érzékelt a néző. Panem lakosai, akiknek az agyát könnyen átmossa a vezetőség, elhiszik, hogy a fiatalok szerelmesek egymásba, a nyomorban élő körzetlakók viszont győzelmüket lázadásként értelmezik, és nem haboznak követni őket. A hatalmon lévő Snow elnök (Donald Sutherland) megfenyegeti Katnisst, ha nem tudja lenyugtatni a kedélyeket, annak véres következményei lesznek. Bár Katniss próbálkozik, mikor elérkezik a következő Viadal, a körzetlakók még mindig lázadásra készek, így a lánynak pusztulnia kell…
Már a könyveket olvasva szerettem a történet összetettségét, ahogy az író Collins reagál a világban zajló eseményekre, ahogy érzékelteti, hogy (a médiában) nem minden az, aminek látszik, és nem minden látszik, ami van. Az első rész adaptációja is ezt hangsúlyozta, kihasználva az E/3-as elbeszélés lehetőségeit, és bár a Futótüzet már nem Gary Ross, hanem Francis Lawrence rendezte, ez a szokás maradt a második részben is. Érdekes volt figyelni, ahogy az egyik esemény a másikhoz vezetett, ahogy egy-egy mondat hatott vagy éppen nem hatott a népre, ahogy a háttérben a befolyásos emberek egyeztetették terveiket. Ezzel a film kikerülte az első hibalehetőséget: meg tudta mutatni azokat a spekulációkat, melyeket a könyvben gyakran Katniss belső monológjaként ismertünk meg, így azok is érthetik, mi történik, akik nem olvasták a könyvet.
Azonban nem ez volt a film legnagyobb erénye. Jennifer Lawrence-ről az Oscar óta ódákat zengeni már-már unalmas, azonban engem az ő alakítása fogott meg a leginkább. A poszttraumás főhősnő érzelmei megkavarodnak a második részben, és ez hála Istennek nem csak a szerelmi szálakra van hatással. Félelmükben vagy kétségbeesésükben ennyit üvölteni csak a horrorfilmekben szoktak a szereplők, bennük viszont nincs akkora érzelmi töltet, mint az ilyen háttértörténettel rendelkező karakterekben. Lawrence pedig hátborzongatóan jól adta vissza azt a nagy érzelmi kavalkádot, amely Katnissben él, nem csak zordan nézett a kamerába, hanem igazi fájdalmat mutatott és adott át szó szerint már a film első pillanatától.
Természetesen a többi színésszel sem volt baj: Woddy Harrelsonnak, Elizabeth Banksnek és Stanley Tuccinak mondhatni, ajándék volt az a szerep, amelyben lubickolhattak, az újak közül pedig a kemény és pimasz Johanna Masont alakító Jena Malone vált be igazán karakterszínészként. A többiek pedig szimplán csak átlagosan jók voltak, panaszra nincs ok, ugyanakkor nem borzong bele a néző, ha őket látja a vásznon.
Érdemes még néhány szót ejteni a látványvilágról is: bár a filmben megjelenő véres majmokról ordít a számítógép által kreáltság, a film többi része izgalmas, színes vagy éppen lenyűgöző. Ebben a részben is szerepet kap a (talk)show műfaja, és teljesen korrekten felépítik a beszélgetés helyszínét és az ezzel járó díszítettség, sőt csicsa sem marad el. A Viadalbeli részeket Hawaii-on forgatták, nem egyszer olyan szépen játszva a színekkel és a beállításokkal, hogy bár ez a történet nem a látványról szól, nagyon jól esett a lelkemnek, hogy mindezt egy óriási vásznon láthatom.
A film egyedül hátránya abból adódik, hogy a történeten természetesen variáltak a könyvhöz képest, ami néhány esetben karakterszegényedéshez vezethet. Katniss és Peeta érzelmi ragaszkodása például igencsak hirtelennek tűnhet azoknak, akik csak a moziba ülnek be, mivel a filmből nem derül ki, hogy a két Viadal közötti egy évben mennyire sok időt töltenek pusztán barátságból együtt; ahogy a többi szereplőről sem derül ki sok minden, ami kiderülhetett volna. Azonban úgy érzem, ezek közül leginkább az első dolog okozhat gondot: az Alkonyat elhasználta az instant és felületes érzelmek, valamint a sablonos szerelmi háromszögek skáláját egy időre; nem lenne jó, ha Az éhezők viadala befejezése az ilyen jelzőkkel minősíthető történetek listáját növelné. Hiszen ez a trilógia nem szerelmi történet, hanem a kőkemény valóságot bemutató disztópia.
Szerintem: 85%
