zene: Nicola Piovani
   vezényel: Nicola Piovani
   kiadás éve: 1998
   kiadó: Virgin Records
   játékidő: 41:18
 

     Az 1997-ben bemutatott "Az élet szép" a kilencvenes évek európai filmművészetének egyik legkiemelkedőbb darabja. A holokauszt rengeteg rendezőt megihletett már, jó és rossz végeredményt nagyjából azonos arányban szül e téma, ám a harmincas-negyvenes évekbeli antiszemitizmussal foglalkozó mozik között mesterművet igen keveset találunk. Roberto Benigni filmje azonban egy tökéletes alkotás. Nem a témaválasztása okán emelkedik ki alkotása, hiszen e téren sok újat nem tudott felmutatni ő sem, "Az élet szép" a téma tálalása miatt lett kiemelkedő. Önmagában az is merész, és emiatt ritka, hogy a holokausztot vígjáték formájában tálalják, ám Benigni mozijának egy része kifejezetten komédia, sőt helyenként burleszkelemekkel díszített mű.

     A film három részre tagolódik. Az első harmada egy tipikus európai vígjátékzsáner, az esetlen, szerelmes férfi humoros hódításának típusát dolgozza fel. Ebben a részben megismerhetjük Guidót (Benigni), egy olasz kisvárosba, a nagybátyjához (Giustino Durano) költöző fiatal férfit, aki karakterét tekintve egy Woody Allen-es, Pierre Richard-os, küllemileg nem túl vonzó szerencsétlenség. Szíve hölgye, Dora (Nicoletta Braschi), szó szerint a karjaiba pottyan, a szerelem pedig már az első találkozás alkalmával fellángol kettejük között, ám Dorát egy másik férfinak szánja az anyja. Guidónak azonban mégis sikerül meghódítania őt, ezen eseménnyel pedig már egy új tónusba kerül a film. A humor még megmarad, de a háttérben már felsejlenek az ordas eszmék, és ezek itt még kifigurázott követei. S bár Benigni Guidóként és rendezőként is gúnyt űz belőlük, de a kezdeti önfeledt, helyzetkomikumra is építő humor lassan eltűnik, és átadja a helyét az elgondolkodtató, intelligens poénoknak. Ekkor ugrunk az időben, kettejük gyereke, Joshua (Giorgio Cantarini) már 5 éves, és időközben a háború beköszöntött a kisvárosba is. A vidámság tovaszáll, és megjelenik a tragikomédia. Guidót és Joshuát - zsidó származásuk miatt - letartóztatják, Dorának pedig ugyan nem kellene a deportáltakkal tartania, de ő mégis családja mellett marad. A film utolsó harmada már egy haláltáborban játszódik, ahol a vidámságnak nyoma sem kellene, hogy legyen, de Guidó, hogy fia táborbeli életét javítsa, majd túlélését biztosítsa, egy játékba kezd, s azt hazudja a gyereknek, hogy mindez csak egy, a születésnapjára szervezett verseny. Joshua egy ideig ugyan remekül érzi magát, ám egy idő után eltűnnek gyerektársai, és az időseknek is nyoma vész egy közös zuhanyzás után. A nélkülözés és a nyomorúságos körülmények pedig egyre inkább megtörik a kisfiút, azonban apja még az utolsó pillanatban is a humorhoz nyúl, hogy Joshua ne érezzen semmit az őt körülvevő kegyetlenségből.

     Benigni zsenialitása abban rejlett, hogy ezeket a szörnyű eseményeket képes volt úgy komédiába önteni és a humor nyelvén tolmácsolni, hogy a tiszteletlenség, a kegyeletsértés vádja egy pillanatra sem merülhet fel. A mozi kritikai fogadtatása nem volt egyértelmű, sok filmítész ugyanis gyakorlatilag nem értette meg, és nem tudta elfogadni a mozi humoros vonalát. A nézők és a szakma azonban rettentően pozitív véleményt mondott. Hét Oscar-jelölést kapott (soha korábban ennyit nem angol nyelvű mozi nem tudhatott a magáénak), például a legjobb film kategóriájában is nominált volt, három szobrot pedig oda is ítéltek a műnek. A legjobb idegen nyelvű film lett, emellett Benigni a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart is elhozta, a harmadik szobrot pedig Nicola Piovani, a mozi zeneszerzője kapta. "Az élet szép" további díjainak számát nehéz lenne felsorolni, hiszen annyi van, ám talán egyet még érdemes kiemelni, a Cannes-i Filmfesztiválon 1998-ban a zsűri nagydíját is a műnek ítélték.

     Benigni hatodik rendezése volt "Az élet szép". Korábbi alkotásai közül háromhoz a zenét Evan Lurie komponálta, egyszer pedig Pino Donaggióval is dolgozott, ám "Az élet szép" esetében Nicola Piovanihoz fordult aláfestésért. Piovani az olasz származású filmkomponisták között (tegyük hozzá: nem kis táborról beszélünk) nem a nemzetközi karriert befutók táborát gyarapítja, legalábbis a hollywoodi filmgyártás sohasem fedezte fel magának, ugyanakkor Európában egy jobban ismert szerzőnek számított akkoriban, és most is. Stílusával ugyanazt a dallamos, könnyű- és komolyzenei elemeket vegyítő keserédes hangulatot teremti meg, mint ismert zeneszerző honfitársai, azaz Ennio Morricone, Nino Rota vagy Bruno Nicolai is tették gyakran. E trió mellett, főleg az első nevet tekintve, nem volt könnyű érvényesülni, olyannyira nem, hogy sokan, még a filmvilágban is, úgy vélték: valójában Ennio Morricone alkot Nicola Piovani álnéven. A két szerző között persze érezhető a különbség, hiszen Piovani dallamosabb, olaszosabb stílust képvisel, amely ráadásul sokkal közelebb áll Rotáéhoz, mint Morriconééhoz. Piovani négy évtizedes pályafutása során az olasz mozi ikonjai közül sokat kipipálhatott, így olyan neves rendezőkkel dolgozott, mint Nanni Moretti, Mario Monicelli, Giuseppe Tornatore vagy Federico Fellini, az utóbbi években pedig több francia film stáblistáján is feltűnt már a neve. A mozik mellett a színházi kísérőzenék is jelentős részt tesznek ki életművében, mivel számos darabhoz komponált muzsikát, illetve volt zenei rendező is színházakban. Koncertmuzsikái is ismertek, főleg kamara- és kórusdarabok fűződnek a nevéhez.

     "Az élet szép" aláfestése is egy igazi mediterrán muzsika. Döntő többsége a térséghez kapcsolható hangszerekre, így gitárra, hegedűre, mandolinra, trombitára és harmonikára épül, de természetesen nagy szerep hárul a szimfonikusokra is, jelesül az Olasz Zeneakadémia Zenekarára, melyet a szerző vezényelt. Az olasz muzsikára oly jellemző tulajdonság, a dallamosság járja át a score-t. Két főtémát hallhatunk, ezek és a további ismétlődő kis dallamegységek viszik előre az aláfestést. Mindkét vezérmotívum nagyon jellegzetes, fülbemászó, így a filmnek is jelentős alkotóelemei. Az elsőt rögtön a nyitótételben ("Buon Giorno Principessa") hallhatjuk. Itt már a bevezető gitárakkordok is felérnek egy témával, de a valódi motívum csak ezután lép be. Ebben a trackben, majd később más esetben is, a dallamot tolmácsoló hangszerek sorát fafúvósok is gyarapítják. A fuvola mellett leggyakrabban klarinéton hangzik még el, zeneileg is jelezve a zsidó szálat. E dallam a dráma megjelenítője, keserédes romantikus hangulatát akkor veti be a szerző, amikor szomorkás vagy tragikus események zajlanak.
     A második főtémával is gyorsan megismerkedhetünk, hiszen a második tétel ezt mutatja be. A "La Vita É Bella" motívuma már sokkal vidámabb, igazi olaszos muzsika. A tracket hallva garantáltan egy romantikus, festői itáliai kisváros képe dereng fel a hallgató előtt. Nino Rota muzsikái, vagy éppen Piovani Fellini "Ginger és Fred" című mozijához írt emlékezetes zenéjének hangulata járja át e tételt, és az ezen a témán nyugvó továbbiakat. A "Viva Giosué"-ben burleszkes tónusban szólal meg, az "Il Gioco Di Giosué"-ben pedig a téma lelassul, és a klezmer elemek erősödnek fel, leginkább a klarinét, majd az oboa hangjai miatt. A két témát olykor vegyítette is Piovani, ennek legszebb példája a "La Notte Di Favola", ahol a melankolikus első témát váltja a játékosra, szinte hatvanas évekbeli tánczenékre emlékeztetőre hangolt második fődallam. Hasonló szerkezetű a "Le Uova Nel Cappello", ám itt burleszkes hangulat levezetése a szomorkásabb muzsika. A film végi "Abbiamo Vinto" pedig, ahogy ez egy ilyen mozi és score esetén elvárható, megható lezárást hoz.

     Az olasz filmek egyik jellegzetessége a keringő alapokon nyugvó zenei kíséret, melyet Piovani is bevetett, sőt nem is egy tétel esetében. A "Grand Hotel Valse" és a "Valse Larmoyante" is remek kompozíciók, bennük egy harmadik, igaz, igen kevésszer felhasznált témát is alkalmazott. Bár a hangszerelés végig megmarad egy szűk tartományban, de ezen belül bravúros megoldásokat hallhatunk, főleg, amikor már klezmerrel is dúsítja a muzsikát. Egy esetben pedig észak-afrikai, zsidó és talán még cigányzenés elemeket is kever, ez a "L'Uova Di Struzzo - Danza Etiope" című track. A film második felében ugyan még mindig megmarad a komédia vonal, de a haláltáborban játszódó jelenetek esetében a zene sötétebb és komorabb lesz, itt már a tragikomédiáé a főszerep. Ennek első képviselője az "Il Treno Nel Buio", mely a haláltáborba való megérkezés estéjének zenéje, ez egyben egy új témát is bevezet. Az egyébként sem túl harmonikus, zaklatott dallamot a legkomorabb formában az utolsó éjszaka eseményeit lefestő muzsika ("La Notte Di Fuga") esetében használta Piovani. A barkarole, a velencei gondolások ringatózó dallamvezetése több helyen felismerhető, és az sem véletlen, hogy a történetben szereplő operajelenet (Offenbachtól a "Hoffman meséi") muzsikájának "Barcarolle" című részlete is felkerült a CD-re.

     Az albumon nem a filmbeli sorrendben szerepelnek a tételek, ami itt annyiban zavaró, hogy zeneileg ezáltal nehezen követhető a történet, illetve annak érzelmi íve. A score először Olaszországban, a film 1997-es premierje idején jelent meg, majd a nemzetközi sikert követően világszerte is kiadásra került. Nicola Piovani muzsikája szerves része a mozinak, egyértelműen sokat hozzáad a látottakhoz, így nem egy kötelezően letudott, "mindegy, csak szóljon valami a képek alatt" típusú score-ról van szó. Piovani az Oscar-díj ellenére sem lett nemzetközi szinten keresett komponista, hasonlóan más, akkoriban a díjat elnyerő nem amerikai zeneszerzőkhöz (Luis Bacalov, Tan Dun, Gabriel Yared). Ennek ellenére neve nem csak "Az élet szép" muzsikája okán kerül be a filmzeneirodalom neves alkotóinak névsorába.