Legnagyobb költségvetésű belga film
Soha még ilyen nagy büdzsével nem készült Belgiumban film, mint a Mr. Nobody. Nem véletlen, hogy a valamivel több, mint 58 millió dolláros költségvetés (mai árfolyamon 13 milliárd 166 millió HUF, durván 31 darab Biblioteque Pascal) összehordásában részt vett szinte az összes tehetősebb európai nagyhatalom, plusz Kanada. A színes koprodukciós paletta ellenére, van Dormael szülőföldje okán azonban elsősorban belgának kell tekintenünk e filmet, azt most hagyjuk, hogy vallonoké inkább vagy a flamandoké, ez most elég zizi topik arrafelé. Van Dormael mindenesetre szép munkát fektethetett ennek az európai viszonylatban is igen komolynak tekinthető bizalomnak elnyerésébe, hiszen a Mr. Nobody mindössze harmadik nagyjátékfilmje, ráadásul az ezt megelőző 13 évben egyáltalán nem rendezett semmi filmes viszonylatban értékelhetőt. 1996-ban mutatták be És a nyolcadik napon... című drámáját, mely egy hajszolt életet élő, városi értelmiségi férfi és egy Down-kóros fiú kapcsolatát tárgyalta, elsősorban a nézők érzelmeinek képletes húrjait pengetve. Még öt évet kell visszamenni az időben ahhoz, hogy első filmjéhez, a Totó, a hőshöz érjünk. A bemutatkozó filmben a címszereplő idős fejjel azon gondolkodik, hogy ő maga nem is önmaga, és valaki más élte le életét, vagy mégsem, mindenesetre zűrzavaros egy sztori lehetett. A közönség mindenesetre mindkét filmet jóval 7 pont fölé tolta az imdb-n, és díjakat is nyeregettek szépen. Ez utóbbi melyik kinek az élete-történet valószínűleg van Dormael életének egyik alapkonfliktusa lehet, nyilván valami szörnyű trauma érhette őt egyénisége kibomlásának időszakában, hiszen új, monstre filmes agymenése is gyanúsan efféle témakörben mozog.

Ki vagyok én?
Egy aggastyán ébred a film első kockáin, kórházi ágyán, majd egy enyhén Darth Maulra hajazó fejtetkót viselő orvos kérdezgeti őt. Az agg semmire nem emlékszik előző életéből, csak azt hajtogatja, hogy ő 34 éves és 2009-et írnak. Az orra alá tolt újság 2090-et mutat és arról ad hírt, hogy aznap van a világ legidősebb halandó emberének 115-ik születésnapja. Az orvos kérdéseire lassan megelevenednek emlékei, melyek azonban további, zavaró, aggodalmakra okot adó kérdések özönét gerjesztik. Hogyan élte életét az öreg, jól oldotta-e meg azokat a szituációkat, melyek életének fordulópontjait jelentették, dönthetett volna-e másként, illetve ha igen, milyen következményekkel járt volna az? Az emlékfolyam parttalanul árad, össze-vissza cikázik idő- és térsíkokon, néha maga az öreg sem tud rendet vágni közöttük, hát még maga a rendező. Mindenesetre, a filmbéli agg (akit a Rekviem egy álomért-ből megismert Jared Leto alakít elképesztően tengerszínű, óriási szemeivel fiatalon és öregen) a 115 évesek bölcsességének tudatában, gunyoros heherészéssel kommentálja erőfeszítéseit, valamint saját, filmbéli, igencsak zavaros életét.

Rokonok
Az utóbbi években szép számmal készültek efféle filozofálgató szándékú, furcsa filmek. Legkézenfekvőbb "rokon" a szintén környékbéli (francia) Michel Gondry, és az ő fékezhetetlenül makulátlan elméjének örök ragyogása. A Mr. Nobody dramaturgiájának, tér-idő-valóság-álom-kezelésének szinte tökéletes szabadsága (káosza) erre hajaz. Beköszönhet a tavalyi Oscaros Benjamin Button is, elsősorban szinte cseppfolyós szentimentalizmusával, valamint azzal, hogy mindkét film fő- és címszereplője ugyanazt kutatja: az élet élésének optimális módját. Kissé elszállt, mélynek látszó, de valójában azért igencsak sekélyes, színes, nyomott-borítós nuage életvezetési magazinokat idéző bölcselkedése miatt pedig A forrás is eszünkbe juthat, Fincher mester műhelyéből. Ne firtassuk, mert kifakad.

Az ítélet
A nagy nekirugaszkodás, és szemmel láthatóan komoly igények ellenére nem lett jó film tehát a Mr. Nobody. Az egy, hogy meglehetősen zavaros, az kettő, hogy émelyítően édeskés, az három, hogy az első látásra erős vizualitás szinte minden kockáját ezerszer látta mindenki a különböző MTV-s videoklipeken. E három tényező azért akár összeállhatna egy komplex filmmé is, de van Dormael annyi mindent összekutyult itt, hogy abban rendet nehezen találni. Látványos, sok gondolatba belekapó, de semmit végig nem vivő, a végén pedig pofonvágásszerűen banális végkifejletet odavágó, kissé dilettáns munka ez a film. A rendező bizonytalanságát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy állandóan szól a zene (mint egy videoklipben), ráadásul a kulcsjelenetekben közhelyek: Satie, a híres Casta Diva-ária, 99 Luftballon Nenától, a Sweet Dreams Annie Lennoxtól, és a Mr.Sandmen című idióta sláger az ötvenes évekből, ami tovább erősíti a videoklip-jelleget. Annak viszont a 138 percnyi vetítési idő nagyon hosszú.

Kinek ajánljuk?
- Kékharisnyáknak és tarisznyáknak.
- Akik kíváncsiak a giccs egzakt definíciójára: na ez a film éppen az.
- Akik szerint az élet értelmét meg lehet fejteni 138 percben.

Kinek nem?
- Azoknak, akik tudják, hogy 42.
- Akik nem szeretik, ha egy filmben percenként más helyen, időben és valóságsíkban vagyunk.
- Komolyzene és operarajongóknak.


5/10