Három évvel a Fehér szalag Cannes-i diadala után Michael Haneke ismét hazavitte az Arany Pálmát. A Szerelem minimalista kamaradráma, két ember fájdalmas tragédiája. A testi-lelki leépülés krónikája, egyben két idős színész jutalomjátéka egy kiváló rendező kezei alatt.
Georges (a ’60-as évek egyik elsőszámú francia férfisztárja, Jean-Louis Trintignant) és felesége Anne (Emmanuelle Riva) nyugdíjas zenetanárok, akik nyugalomban, szép polgári lakásuk menedékében élik unalmas mindennapjaikat. Mindennek hirtelen vége szakad, mikor Anne-t szélütés éri, minek következtében fél oldalára lebénul. Férje tehetetlenül nézi az asszony fokozatos leépülését, miközben mindent megtesz szeretett feleségéért, mindhiába.
Haneke filmje próbára teszi a néző türelmét: a végig egyetlen helyszínen, két-három szereplővel játszódó alkotás következetesen szegül szembe a kortárs filmkultúra látványigényével és videoklip-esztétikájával. A hosszú, kitartott beállítások gyökerestül rombolják le a folyamatos mozgáshoz, vágáshoz szokott türelmetlen néző elvárásait, mindemellett pedig remek alkalmat adnak a színészeknek a kibontakozásra.
A Szerelem elsősorban az ő remeklésük: a nyolcvanegy éves Trintigant és a nyolcvanöt esztendős Riva mindent kihoznak magukból, ami színészileg lehetséges, vérfagyasztó és iszonytatóan nyomasztó hangulatot teremtve a vászon, ami annál is inkább megterhelő, hogy végig szimpátiát érzünk az öreg házaspár iránt. A két művész a legapróbb rezdülésektől a legnagyobb tragédiákig mindent ugyanolyan erővel és hitelességgel prezentál nekünk.
Az osztrák rendező szokása szerint kegyetlen. Mint említettük, hősei ezúttal szerethető, szimpatikus karakterek (ezáltal térnek el Haneke legtöbb filmjének figuráitól), éppen amiatt lesz egyre inkább borzalmas végigülnünk két órán át tartó haláltáncukat.
Haneke talán legminimalistább filmje a Szerelem, a filmművészet legalapvetőbb elemeire, már-már színházzá redukált kamaradráma (még külön kísérőzene sincsen, kizárólag a szereplők által játszott/hallgatott klasszikus darabok csendülnek fel itt-ott), melynek hibájaként talán azt róhatjuk fel, hogy helyenként elnyújtottnak tűnik, a néző úgy érzi, mintha viaskodna a két és negyedórás játékidővel. Mindettől eltekintve figyelemre érdemes, egyszerre gondolatébresztő és érzelmileg felkavaró alkotás. Persze abszolút nem matinéfilm – aki önfeledt szórakozásra vágyik, mérföldekre kerülje el!
Értékelés: 8/10
